A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1908 - hiteles kiadás (Bécs, 1908)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
IV. ULES. (il hóditó háborúra készülnének vagy készülhetnének ellenünk. Ilyen kitörésekre nem két szövetséges, ugyanazon uralkodó-család alatt egymás kölcsönös védelmére törvénynyel kötelezett államnak törvényhozói, hanem legfeljebb a fékevesztett gyűlölet tüzétől izzó országoknak minden meggondolást, minden felelősségérzetet megvető népszónokai ragadtathatnák magukat. De nagyon csalódnak, ha azt hiszik, hogy akármiféle provo- catióval vagy manövrirozással itt bárminő czélt elérnek. Mi hideg nyugalommal és saját mérsékletünk erejének tudatában egyszerűen napirendre térünk ezen immár némelyek részéről nagyon is megszokott, de nem keyésbbé jellemző magatartás és viselkedés felett. (Élénk helyeslés.) Legfeljebb csak azon tűnődhetünk, mikor fogjuk már elérni azt az időt, a mikor törvényes jogaink akadálytalan érvényesítésében meg fog nyilatkozni a kettőnk politikai érettsége és értéke közötti különbségnek felismerése. Minél tovább késik ez a felismerés, annál tovább kell késnie szükségkép a katonai kérdések problémái megoldásának. Pedig, t. orsz. bizottság, a legmagasabb katonai körök aspiratiói e késedelem ideje alatt sem pihennek. Az igen t. hadügyminister urnák az osztrák delegatio hadügyi albizottságában elmondott exposéja külömböző jövőbeli követeléseknek óriási, mondhatnám nem kis mértékben nyugtalanító, sőt félelmetes perspectiváját nyitja meg előttünk. Ezekkel a kívánalmakkal szemben már ma állást foglalni természetesen még igen korai volna. Annyit a magam részéről minden veszedelem nélkül concedálhatok, hogy azok a t. hadügyminister urnák a gondjaira bízott intézmény fejlesztése iránt érzett lelkesedéséről bőséges tanúságot tesznek. De bár, mondom, az állásfoglalás elhamarkodott lenne a jelen pillanatban, két dolgot mármost is kötelességemnek tartok jelezni. Egyik az, hogy a hadsereg függőben levő nemzeti kérdéseinek minden irányban kielégítő megoldása előtt azon követelések bármelyikének teljesítésére még csak gondolni sem lehet. (Helyeslés. Úgy van!) A másik pedig, hogy ezekkel, vagy más hasonló természetű követelésekkel szemben nekünk immár nemcsak közjogi tartalmú, de egyéb, a nemzet érdekeire, haladására és biztosságára nem kevésbbé fontos szempontokat is kell azok elbírálásánál irányadókul tekintenünk. Kétségtelen, t. országos bizottság, hogy a józan magyar elmében a divatos antimilitaris- mus testetlen hóbortja gyökeret nem verhet. Itt mindenki tudja, mi a kötelessége hazája, királya iránt. Ezt a kötelességét erejének legvégső megfeszítésével szívesen teljesiti is- Mindamellett, bár gyengének magunkat nem érezzük, de hogyha költségvetésünk mérlegét köte- , les lelkiismeretességgel vizsgáljuk és fontolóra veszszük ; ha sokáig elhanyagolt kulturális és socialis fejlődésünknek részben már kielégített, de még inkább a jövőben sürgető teendőire gondolunk, akkor, t. országos bizottság, meg kell állapítanunk azt, hogy kötelességünk a legnagyobb tartózkodással fogadni ezeket az exorbitans, nagy militaris követeléseket. Mikor a nyomasztó pénzügyi terhek amúgy is annyira súlyosan nehezednek népünkre, a mikor egyébként is nagyon súlyos áldozatokkal kell a hadsereg fentartását lehetővé tenni, s a mikor tartanunk kell attól, hogy az annyira várva- várt kétéves katonai szolgálat áldásai helyett ezzel is csak újabb meg újabb súlyos terhek fognak ránk nehezedni : ilyen helyzetben, t. országos bizottság, azt hiszem, nekünk közjogi követeléseinknek a maguk tiszta teljességében és állandóan felszínen tartása mellett fokozott mértékben kötelességünk a hadsereggel kapcsolatos gazdasági és socialis természetű bajok enyhítésére is törekedni. A t. országos bizottság szives engedelmével ezek közül csupán egy ilyen kérdést akarok most igen röviden a részletekbe való minden behatolás nélkül érinteni, csak azért, hogy az illetékes körök figyelmét erre felhívjam, mert hiszen azok érdemleges tárgyalása igen jól tudom, hogy nem az országos bizottságnak, hanem a törvényhozásnak a feladatai közé tartozik. A véderőtörvény 1 34. §-ában megállapított jogczimek épen nem merítik ki azon esetek számát, a melyekhez valóban minden emberi érzés, a kis existenciák oltalmát czéljául kitűzött újabb törvényhozásunk és kormányzatunknak szelleme is a tényleges katonai szolgálat alól való mentesség megadását követelik. Messze vezetne itt ezeknek a visszás, sokszor fájdalmas helyzeteknek feltárása, melyekkel szemben a törvény által felállított korlátok között az illetékes hatóságok legjobb akarata, legnagyobb méltányossága is úgyszólván teljes tehetetlenségre van kárhoztatva. Ennek a kínos állapotnak tarthatatlan voltát be kell látnia mindenkinek, a ki valaha a magyar föld népének siralmas viszonyaival foglalkozott. (Uyy van !) És ha ehhez hozzáveszszük azt, hogy a hadsereg mai viszonyai közt, a mikor egyes fegyvernemek csapatainak kiegészítése miatt, pl. a gyalogság csak egy-egy embernek az elbocsátásával is a szolgálat és a kiképzés érdekeinek hátránya nélkül már-már alig gyengíthető és épen e miatt még az a kevés latitude is, a melyet a törvény a szabadságolás tekintetében a legkivételesebb esetekben megenged, ma már úgyszólván teljesen kihasználhatatlan : valóban gondolkodóba kell esni a fölött, nem lehetne-e módot találni e súlyos bajok mielőbbi orvoslására a nélkül, hogy a nagy függő kérdések megoldásának amúgy is, fájdalom, nagyon bizonytalan időpontját bevárni lennénk kénytelenek.
