A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1906 - hiteles kiadás (Bécs, 1906)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
nem képzelem azt, hogy ha egyszer az a helyzet egy országban, hogy valamely pártnak a programmját egész terjedelemben egyszerre nem lehet keresztülvinni, ebből az következik, hogy mi akár lelépjünk a mai rendszer támogatásáról, mint arra minket tegnap engageiroztak, (Igaz ! Úgy van!) akár pedig valamely irányban magunkat eltérittessük attól az állásponttól, a melyet mi eddig vallottunk. (Igaz! Úgy van!) Mert ez az eredő erő, a melyről az imént szólni bátor voltam, e két nagy erőből létesül. Az egyik erő kétségkívül az, hogy harmincz esztendőn keresztül, mondjuk nagy általánosságban, sobsem voltak a67-esek elegendők arra, hogy mindazok az elvek, a melyek az 1867-iki kiegyezésben bentfoglaltatnak, az életbe a paritas szerint valósággal átültettessenek. Ezzel szemben a függetlenségi párt nem vevén részt a hatalmi kormányzásban, eszméivel teljesen ideális téren maradt. A mikor tehát e kétféle erő tulajdonképen egy czélra valamely irányban egyesült, az a közös czél a jelen számára tulajdonképen függetlenségi felfogásban ép úgy mint a 67-iki felfogásból csak az lehet, hogy legalább addig is, mig a mi elveinket mint egy függetlenségi eszményt meg tudjuk valósítani, dolgozzunk kéz a kézben a paritas keresztülvitelére; (Helyeslés.) abban a tekintetben, hogy legalább a 67-iki kiegyezésből küszöböl tessék ki mindaz a helytelen értelmezés, a mely idő folytán ahhoz hozzátapadt nem kellő erélyes kezelés következtében. Hogy egy dogmaticus térről vett hasonlattal éljek, én a coalitiót oly szentháromsághoz hasonlítom, a mely egy, de mégis bárom. Egy a külső megnyilvánulásban Ausztriával szemben, hol az egész haza ügyéről van szó, de mind a három párt fentartotta összes elveit és én részemről kifogásolok minden oly törekvést, a mely a haza ily előhaladásának gáncsot akar vetni. Ezek előrebocsátása mellett méltóztassék megengedni, hogy azon meggyőződésemnek adjak kifejezést, hogy még ezen coalition belül is nemcsak a nemzetnek, hanem egyúttal a trónnak is feltétlen érdeke az, hogy a politikának hasisa minden tekintetben a függetlenségi pártra helyeztessék át. (Úgy van !) Indokolom pedig ezt a nézetemet ezen illustris testületnek megfelelően nemcsak pusztán egynéhány közhelylyel, hanem méltóztassanak megengedni, hogy ezen tételem bizonyítására bizonyos fejtegetésekbe bocsátkozzam. (Halljuk!) Mikor 1867-ben megcsinálták az u. n. kiegyezést, — ezek históriai tények, melyeket elvitatni nem lehet — a társadalom, mondjuk a felsőbb elem meglehetősen acceptálta ezt a kiegyezést, ellenen az is históriai tény, melyet letagadni nem lehet, hogy a nép széles rétegeiben a 67-es ki- eg}ezés sem 1867-ben, sem pedig azóta soha gyökeret nem tudott verni. (Igaz!) Nem kell másra hivatkoznom, mint Apponyi grófnak úgyszólván csodaszerü egyéniségére. Hiszen ő évtizedeken át a 67es kiegyezésnek próbálta megadni a nemzeti tartalmat. Lángszónoklataival, a hol csak hallották, csodálatot, bámulatot keltett, és ha vissza méltóztatnak gondolni, az ő mai sikereit 67-es positiójának sikereivel még csak összehasonlítani sem lehet. Pedig Apponyi nem volt önző ember, ki közgazdaságost evékenységével saját maga vagy pártállása iránt ellenszenvet kelthetett volna. O volt maga az intact caracter, ragyogó vezércsillag volt akkor is és mégis a nép széles rétegeiben nem volt képes gyökeret verni a politikája. A felsőbb társadalmi elemek, mondjuk más szóval, az úri osztály, egyedül a trónnak ma már nem elegendő támaszai. A mai században, a tömegerő érvényesülésének idejében lehetetlenség az, hogy a felsőbb társadalmi elemek, egy pár százezerből álló rész vállalkozzék a trónnak, a fennálló rend megszentelt korlátainak védelmére, ha egyúttal nem áll rendelkezésére egy oly tömegerő, mely a maga politikáját, a maga ambitióját, a maga felfogását egyúttal a nép millióival is meg tudja kedveltetni. Mikor 1867-től kezdve mostanáig azt látjuk, hogy a 67-es kiegyezés nem volt képes elegendőképen gyökeret verni a nemzetben, mikor a választási pénzek milliói kellettek, hogy itt- ott egyes kerületekben le lehessen verni a függetlenségi zászlót, teljesen haszontalan dolog itt, ez illustris testületben arról vitatkozni, bogy melyik a jobb, a 48 vagy a 67. Egyszerűen az a jó, a melyiknek rendelkezésére áll egy milliónyi tömegerő, melyre uralmát alapíthatja. Ha nem áll valamely politikus rendelkezésére egy ilyen democraticus tömegerő, akkor hiába van százszorosán igaza, hiába mondja a zöld asztal mellett, hogy az ő politikája okosabb, annak a politikának még sincs jövendője, nincs reménysége. Különösen áll ez ma, mikor világszerte a milliók társadalma két nagy részből áll. Az egyik a socialdemocratiának mindinkább előretörő sokasága, a vörös radicalismus, a mely egész tendentiájánál fogva nemcsak kosmopolita, hanem egyúttal trónellenes is. Mikor tehát a socialdemocratiának a haladását lépten-nyomon látjuk, akkor teljes lehetetlenség az, hogy egyúttal az a politika, a mely uralmát a fennálló társadalmi keretek korlátáira alapítja, egyúttal ne válaszszon ki magának olyan tömegerőket, a melyekkel pobtikáját keresztül tudja vinni. Nézetem szerint Magyar- országon ma olyan tömegerő, a melyre egy fennálló királyhü politikát lehessen alapítani, nem található máshol, mint azokban a kisgazdák, becsületesebb munkások, kisiparosok körében, a melyekről méltóztatnak tudni, hogy Európa szerte a conservativ elemet, a fennálló rendnek a barátait képviselik. Azt kell tehát nézni, hogy ezek az elemek, a melyek a felsőbb vezetésének a hatása alatt