Az Osztrák-Magyar Monarchia közös államháztartásának előirányzata, 1885 (Bécs, 1884)

II. Közös külügyministerium

válhatik. Hogy ezen mozzanatot ott, hol a konzuláris Úgy iránt kellő érzék van, mennyire méltányolják, megmutatja egy tutó pillantás oly államok költségvetésére, melyektől Ausztria-Magyarország el nem maradhat.

Alig van ország, a hol valamely külföldi képviselő külső fellépése ne gyakorolna befolyást azon állam tekintélyére, melynek ügyeit intézi. Teljes joggal mondhatni tehát, hogy a konzuláris ügynök befolyása — a tekintetbe veendő többi feltételek meglévőn — egyenes viszonyban áll azon pénzeszközökhöz, melyek czéljainak elérése végett rendelkezésére adatnak.

E közegek elégtelen díjazása mindég számos hátránynyal fog járni, melyeknek visszahatása magának az ügynek kárára válik. E tekintetben fenntartható azon korántsem új, sőt sokszor kimondott nézet, hogy jobb valamely konzuli képviseletről egészen lemondani, mint azt oly anyagi gyámoltalanságban hagyni, melyben úgyszólván lehetetlen az állam érdekét érvényre emelnie, azt minden irányban gondosan ápolnia és fejlesztenie.

A konzuli kar fizetéseinek szabályozása tehát kell, hogy oly irányban történjék, hogy képviseleti hatóságaink anyagi javadalmai a többi nagy hataloméit legalább megközelítsék. A cs. és kir. konzuli képviselők csak így lesznek képesek kartársaikkal versenyezni és azon hátrányos következményeket elhárítani, melyek minden szabad mozgást akadályozó jelen szűk helyzetük mellett eddigelé, sajnos, nagyon is észlelhetők.

Tudvalevő, mily feltűnő a külföldön e tekintetben mutatkozó különbség. Nem is lehet csodálni, hogy pl. az egyideig keleten időzött osztrák és magyar alattvalók, a kik az ottani cs. és kir. hatóságokkal érintkeztek, a nyert benyomások után azon nem igen emelő érzéssel jönnek haza, hogy e hatóságok külső állásuknál fogva legfeljebb egy 3-ad rangú államhoz illenének, de koránt sincsenek oly lábon berendezve, hogy egy oly nagyhatalomnak, a milyen Ausztria-Magyarország, méltóságát és politikai állását kifelé kellő kifejezésre juttassák.

E meggyőződés azon évek során, mióta a visszás helyzet fennáll, mérvadó körökben mindinkább meggyökerezett, s nem csak a sajtó felszólalásaiban, hanem az újabb időkben tanácskozott országos bizottságok nyilatkozataiban is kifejezést nyert.

Egyik napi lapban a keleti viszonyokban jártas férfiú e részben következőkép nyilatkozott:

„Konzulaink már azért sem állanak hivatásuk magaslatán, mert más államok konzulaihoz képest aránytalanúl csekély a fizetésük. Mondhatni, hogy — némely távolesö törökországi állomás kivételével — jövedelmük alig elegendő arra, hogy mint nötl n emberek is állásukhoz képest élhessenek. Már most ez aránytalanság egyéni hátrányaitól eltekintve, mindenek előtt nem szabad elfelejteni, hogy a konzul oly keleti társadalom közepette, a hol mindenki külső fényre és díszre tart, köztiszteletre és üdvös hatáskörre csak úgy tehet szert, ha a társadalmi követelések színvonalán áll. A konzulnak a körülményekhez képest nyílt házat kell vinnie; módjában kell lenni, hogy kerületének belsejébe kisebb utazásokat és kirándulásokat tegyen, hogy annak kereskedelmi és forgalmi viszonyairól pontos értesülést nyerhessen; nem szabad a szegényes fizetésen élőd ve otthon ülnie, a míg kétszerié, háromszorta jobban fizetett frauczia, angol, német és amerikai társai mindenfelé járva hasznos adatokat gyűjtenek, melyek hazájukban leijesztve az ottani kereskedésnek és iparnak hasznára válnak.“

E szavak konzulátusi személyzetünk helyzetét találóan jellemzik.

Ezen fontos, sőt elutasithatlan tárgyi tekinteteken kívül nem kevésbé fontos személyes okok is forognak fenn, melyek a konzuláris fizetések mielőbbi reformját a méltányosság szempontjából követelik, mert a külügyi szolgálat ezen közegei más irányban is oly aránytalanságok alatt szenvednek, mely belső okok által nem igazolható.

Föltűnő különbség létezik ugyanis fizetés dolgában a központi vezetés kebelbeli hivatalnokai és a velők egy rangosztályban álló konzuláris tisztviselők között.

A konzuláris pálya fogalmazói személyzete, a konzul-növendékektől eltekintve, a hierarchikus állásra nézve négy rangosztályba oszlik, a legmagasb állásúak, úgymint az I-sö oszt. fökonzulok (dipl. ügynökök) az V-ik rangosztályba, a legalsóbbak, azaz az alkonzulok, a VlII-ik rangosztályba tartozván.

Ha ezen négy konzuláris rangosztály rendszeres fizetéseit a közös központi hatóságoknál fennálló fizetési rendszerrel szembesítjük, a következő eredményre jutunk: