Evangélikus gimnázium és előkészítő tanfolyam, Orosháza, 1939

7

tagja, Babits Mihály hozott döntő fordulatot a Nyugatban megjelent tanulmányával.8 Míg az előzők mind vagy dramatizált népmesét (Gyulai) vagy dramatizált tündérmesét (Loósz) vagy tündéries bohózatot (Bayer) láttak Csongor és Tündében, Babits nem habozik kimondani, hogy a magyar irodalom fő művei közé tartozik e drámai költemény, „mely a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is méltán foglalna helyet". Egy csapással végez elődei dramaturgiai kritikázásával is, mert szerinte „Vörösmartynak esze ágában sem volt kerek és jól motivált mesét írni: sokkal nagyobb dolgot akart és csinált". A fordulópontot az előzőkkel szemben Babits szemléletmódjának újsága jelentette : ő már nem az Árgirus-mese felől közeledik a drámához, hanem önálló, a mesétől független műalkotásként fogja fel ; Vörösmarty szerinte „a meséből csupán szimbólumokat vesz, melyekbe gondolatait öltözteti; egyéb minden az övé". A külső forma, mely előzőit a Szentivánéji álomra vagy Raimund allegorikus vígjátékaira emlékeztette, Babits szemében a „Faust-féle drámák felé" tágul, bár ennek ellenére ő is inkább allegóriát lát még benne: „Allegória ez és mégsem allegória, mert önkéntelen is félig öntudatlan ; de talán ilyen az igazi allegória". Ilyen az igazi szimbolizmus is, csak Babits még nem mert akkor kizárólagosan erre az álláspontra helyezkedni, pedig nagyon sok mindenre rányitotta szemét a nyomában induló másik fiatalnak.

Babits veszi észre először a gyermekkorral összefüggő álomszimbolikát a mű elején: „Csongor keresi Tündét, aki egyszer még otthon, atyja házában, a kertben, ahol gyermekkorát töltötte egy tavaszi éjszakán az övé volt, mint ahogy otthon, gyermekkorunk álmában a mienk a boldogság, hogy azután örökre eltűnjön — hová? Tündérhonba; és egész életünkben keressük, ahogyan Csongor keresi Tündéjét". Már Loósznak is feltűnt az ördögfiak gyakori szerepeltetése a drámában, de csak Babits tudja őket méltatni igazán : ezek az alakok szerinte még Shakespeare Puckjánál is élettől duzza- dóbbak, nyelvük pedig „egy egészen különös, durva, csúnya, gyermekes, gyökérszagú, vad és bizarr képekkel teli, furcsán bájos magyar nyelv, a legcsodálatosabb dolgok közül való, amiket Vörösmarty nagy művészete valaha megálmodott". Babits itt kétségtelenül megérezte, hogy a manók mit szimbolizálnak s nem sok választotta el attól, hogy ezt világosan felismerje. Annál jobban látja azonban Mirigy alakjának szím-