Vízrajzi Évkönyv 100., 1995 (Budapest, 1996)
Tartalomjegyzék
az évszázadok folyamán keletkeztek, és amelyeknek egyes fejezetei, cikkelyei a vizekkel kapcsolatos tevékenységeket, jogokat, kötelezettségeket szabályozzák. Ezeknek egy része a szokásjog (a ius consuetudinarii) kodifikálására törekedett, mint például Werbőczy István 1514-ben írott Hánnaskönyve, az Opus tripartitum iuris consuetudinarii regni Hungáriáé, amelyben tíz vízjogi vonatkozású cikkely van. Ajogszabályok fejlődése általában az élet alakulását, a szabályozási igények felvetődését követi. A szokásjog írásba foglalása, kodifikálása és szabályok alakjában való megfogalmazása pedig különösképpen a gyakorlatban kialakult kapcsolatok rendezését jelenti. Werbőczy Hármaskönyve kidolgozásának szükségességéből is arra kell következtetnünk, hogy már 1514 előtt is jelentős vízgazdálkodási tevékenység volt Magyarországon. Ehhez a tevékenységhez pedig nyilvánvalóan az ország vizeinek sok jellemzőit kellett megismerni, közreadni és a vizekkel való gazdálkodáskor figyelembe venni. Vízrajzi adatunk, térképünk sajnos ebből az időszakból sincsen. Azoknak a jogszabályoknak, törvénytervezeteknek, intézkedéseknek a felsorolását, amelyeknek alapján fejlett vízgazdálkodásra és ebből következőleg vízrajzi adatok meghatározására és használatára következtethetünk, még hosszan lehetne sorolni. Vízrajzi adatunk azonban sajnos, nem maradt fenn. A török uralom megszűntével, az elpusztított területek benépesedése, a gazdasági és a társadalmi élet fejlődése következtében fokozódtak az igények a vizekkel való gazdálkodással kapcsolatosan, és fejlődtek azok az igazgatási szervezetek és jogi szabályozások is, amelyeknek feladata részben vagy teljesen a vízügyek irányitása volt. A kiterjedt vízgazdálkodási tevékenységhez, a vízzel kapcsolatos igények kielégítéséhez számos vízrajzi adatra volt szükség. Ilyen adatok nélkül nem lett volna lehetőség a nagyarányú vízgazdálkodási beavatkozásokra. A múltbeli adatok nagy része azonban a háborúk következtében megsemmisült, elveszett, és csak a beavatkozások ismeretében következtetünk arra, hogy létezniök kellett. További levéltári vizsgálatok folyamán talán felfedezhető lenne még néhány adat, számottevő részüket azonban várhatóan nem lehet feltárni, megtalálni. 1. A felszíni vizek adatainak közreadása A vízrajzi adatokat azért határozzák meg, mert azokra a vízgazdálkodás feladatainak megoldásához szükség van. Az adatokat már a meghatározás kezdeti időszakában is eljuttatták azokhoz, akiknek munkájukhoz vagy értékeik, esetenként mások értékeinek, életének védelméhez azokra szükségük volt. Amint már emlitettük, arra csak következtetni tudunk, hogy az első századokban a meghatározott vízrajzi adatokat, elsősorban a vízállásokat és a forrásokra, esetenként egyéb vízbeszerzési lehetőségek helyére vonatkozó adatokat közvetlenül továbbítottak azokhoz, akik az adatokat használták. Az igények és a lehetőségek növekedtével később a közreadás egyéb módjait is alkalmazták és néhány módszer ma is használatos. a. Riasztás Az adatközreadás legrégibb módszere az érintettek valamilyen módon való riasztása akkor, amikor a vízszín meghatározott veszélyes vagy veszélyesnek lát-' szó magasságot megközelített vagy elért. Mérték- egységben kifejezett adatot ily módon nem volt lehetőség közölni, de a figyelem felhívására, a közeledő veszély jelzésére a módszer még ma is megfelel. A riasztás módja hangjelzésnek, rendszerint kürtnek, a leggyakrabban azonban harangnak az alkalmazása volt. A harang szabálytalan, rendszerint a megszokottól eltérő időpontban és módon való kongatása, „fél- reverése” jelezte a veszélyt. b. Árvízi jelek Nem a pillanatnyi, hanem a jövőbeli veszély elkerülésének elősegítésére, az elmúlt veszélyekre, a bekövetkezett katasztrófákra való emlékeztetésre használták az árvizek tetőzési magasságának megjelölését, az árvízi jeleket. Rendszerint épületek falán, oszlopán helyeztek el táblát, amelyen feltüntették az árvíz időpontját és tetőzési magasságát. Több árvízi jel van templomok falán, pillérén is. A régi árvízi jelek legtöbbje elpusztult. A múlt századi jelentősebb A Pest nagy részét elpusztító, 1838. évi árvíz tetőzési magasságának jele a budapesti Rákóczi úti Rókus kápolna falán-II-
