Vízrajzi Évkönyv 11., 1900 (Budapest, 1902)

Tartalom

A VÍZSEBESSÉGMKRÖ SZÁRNYAK FORGÁSEGYENLETF.RÖE.

21

Ennek a nagy munkának az elkerülése végett dolgozott ki a müncheni műegyetem geodéziai tanára Schmidt Miksa doktor egy eljárást, melynek segítsé- vel nagyon kevés számítással inkább csak szerkesztési munkával Ítélhető meg, hogy a mérés adatai melyik képlet kifejezte vonal köré helyezkednek el legszorosabban.

Ezt az annak idején nagy feltűnést keltett dolgozatot, melyet a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyének 1895. évi decemberi számában Faragó Lipót ministeri osztálytanácsos részletesen megismertetett, csak annyiban kívántam e helyen érinteni, mert a bevezetésben említett élénkebb mozgalom a szárnybemérés kérdésében jóformán Schmidt dr. eljárásának közrebocsátásától datálódik, noha, a mint azt fejtegetéseim során kimutatni fogom, nem a Schmidt-féle számítási eljárásban keresendő a sokat vitatott kérdés kulcsa. Schmidt dr. eljárása tényleg a legjobban és leggyorsabban célhoz vezető eszköz a különféle szárnyegyenletek között való választáshoz.

A függő kérdések tárgya. A kérdés magja, mint fentebb már sejttettük; inkább a bemérés technikájában a mérést befolyásoló külső körülmények helyes megítélésében és a felhasználandó eszközök és módszerek céltudatos megválasztásában rejlik, a mi végeredményében mindig és kizárólag csak a szárny mozgása elé kerülő akadályok elhárításában, vagy lehető mérséklésében csúcsosodik ki.

Azok a nagyszabású kutatások, a melyeket évtizedekkel ezelőtt végeztek már a fenforgó kérdés keretében Baumgarten francia mérnök 1847-ben és Kvassay Jenő magyar mérnök 1877-ben,*) hogy a legelőnyösebb szárnyalakot kipuhatolják s amelyek szintén abból indultak ki. hogy a legjobb szárnyalak az, a melynek ellenállása a vízben a legkisebb, nem voltak képesek a kérdést a napirendről levenni. Ugyanebből a szempontból tekintvén a kérdést, tettem egy további lépést én is és javítván egyet- mást a szárny külső alakján, létrehoztam a vízrajzi osztály 1892 óta használta H jelű szárny típust, melynek leírása a Vízrajzi Évkönyvek és az Annales des ponts et chaussées 1898. évfolyamában olvasható.

A szárny külső alakjának megváltoztatása, mondjuk tökéletesítése, bár az elméleti csavaréhoz közelálló egyenes vonalú egyenletet adott, még mindig nem bírta eloszlatni teljes mértékben azokat a kétségeket és ellenmondásokat, a melyek az egyes bemérések eredményét még ma is megbízhatatlanná teszik; a mi legbiztosabb jele annak, hogy a vitás kérdések veleje nem annyira a szárny alakjában, mint inkább a bemérés módozataiban és eszközeiben rejlik.

Különösen négy dolog van, a mi miatt a vizse- bességmérö szárny forgásegyenletét kifejező vonalakat általános formulával kifejezni nem sikerült és ennek következtében az egész kérdés elöbbrevitelét olyan nagyon megnehezíti, még pedig:

1. az, hogy egyazon szárny forgásegyenlete, ha egyébiránt egyenes vonalnak, vagy az egyeneshez közel

*) 1. az Annales des Ponts et Chaussées megfelelő évfolyamait.

álló hiperbola-ágnak felel is meg, más-más helyen történt bemérések szerint sokszor más-más hajlású vonalakat ad.

2. Hogy az egyik-másik bemérésből nyert vonal feltűnő mértékben görbül a sebességek tengelye felé, mely utóbbi jelenséggel rokontermészetű a svájci hydrometriai osztály által számos beméréseinek majdnem mindegyikénél észlelt az a jelenség is, hogy

3. a forgásegyenletek vonalai a 3 és 4 m körüli sebességeknél (melyeket ezért kritikus sebességeknek is neveznek) néhány dm magas dudorodást mutatnak olyanformán, hogy a 27a—3 m sebességig egyenesen haladó vonal fölfelé kezd görbülni, 37a m sebesség körül eléri a görbülés legmagasabb értékét, majd ismét leszáll és 4 m-nél folytatja a régi egyenes irányt tovább.

4. Ugyancsak a svájczi bemérésekből látjuk azt is (a mit tudtommal eddig még senki sem figyelt meg

7. ábra. Példák a szárnyak forgásegyenletének eltéréséhez.

— legalább szó még eddig nem esett róla — és a különféle képletekben sem találunk reá semmiféle tényezőt), hogy a tengelyrendszer kezdőpontja mellett lévő

— tehát a legkisebb sebességű — vonalrész nem a hiperbola csúcsívére emlékeztető alakú, azaz nem olyan görbe, melynek érintője a vízszintestől kiindulva, mindig nagyobbodó hajlással megyen át a végérintö hajtásába, hanem ellenkezőleg azt mutatják a svájczi bemérések, hogy a vonal eme legkisebb sebességű része kettősen görbült, úgy, hogy az érintő meredeken indulva egy bizonyos sebességig kisebbedik és innen a nélkül, hogy vízszintessé válnék, az egyenes vonalba, illetőleg a hiperbola végérintöjének hajlásába megy át (lásd 9. és 10. ábrákat).

Könnyebb áttekintés végett a 7. ábrában grafice tüntettem elő ezeket az eseteket egyes a gyakorlatból vett példákkal, még pedig:

Ad 1. Az egyes különben egyenes vonalak különböző hajlásszögét láttatja a 7. ábrán első helyen álló vonal-