AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1994-1998. Budapest (2000)

Fogarassy Miklós: Szilágyi Tibor (1931-1998)

Szilágyi Tibor (1931-1998) Amikor a prágai forradalommal közel egyidőben a Könyvtártudományi és Módszertani Központba, az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem fiatal munkatársként, egy okos pillantású - hajói számolom, a harmincas éveinek végén járó ember villantotta rám tekintetét. Firtató, kérdező nézésének metakommunikativ „beszédét" emlékeimnek mély lenyomatai között őrzöm. Aztán meglepett: barátságos volt, de nem okoskodó és nem is sokat faggatott - én meg elfogult voltam: neves írók, s a szomszédos osztályokon (is) cikkeikből ismert kiváló könyvtári egyéniségek tiszteletet ébresztő gyűrűje zárta körül azt a szerkesztőségi atmoszférát körülöttem. Pár hónapnak kellett eltelnie, hogy kibontakozzon köztünk a párbeszéd, mely rávezetett: ez a nagy tudású, baráti kapcsolatait vehemens szívvel, véleményét élesen, műveltségét tartózkodó evidenciával viselő ember nem csak a szerkesztőség, az akkori KMK-kollektíva egyik - korántsem szürke - eminenciása, hanem a magyar és világirodalom beavatott jelese is. Nemcsak „bukott" a korabeli magyar- és világirodalom értékes műveire, őt nem lehetett „palira venni": egyéni, kritikus véleménnyel szolgált, akkori nézetem szerint egy kissé konzervatív, de nagyon megalapozott ízlés és szellem jegyében. Csak később állt össze a kép: nemcsak hogy több éves könyvtári, zenei és műfordítói pálya áll mögötte, de alapos tájékozottság és felkészültség is. Szilágyi Tibor kivételesen karakteres jellem volt, és sohasem hajlott meg - sem a kisebb, sem a nagyobb hatalmak előtt - akár könyvtárügyről, informatikai kérdésekről, akár politikáról, zenéről, a korabeli literatúra egyetemes dolgairól volt szó. Most, hogy pályája lezárult, és hosszú szenvedések után teste immár porlad, tudatomban szükségszerűen végleges egységet alkot a személyisége. S itt előugra65