AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1994-1998. Budapest (2000)

Németh Mária: Juhász Lászlóné Mátrai Judit (1941-1996)

Megtudtam, hogy nehéz gyerekkora után munka mellett végezte el az egyetemet, csakúgy, mint később férje is. Csodáltam, hogy akkor még súlyosan beteg kisfia mellett úgy tudott mindenben helytállni, hogy aggodalmát, kétségbeesését senki sem vette észre. De, ha lassan is, könnyebbé váltak hétköznapjai. Fia gyógyultával életének nyugodt korszaka következett. Átkerült a Bibliográfiai Osztályra, ahol képességeinek megfelelő munkát végezhetett, harmonikus házassága, tehetséges fia miatti jogos büszkesége egyre boldogabbá tették. Szerette a természetet, minden hétvégét a budai hegyekben töltötte családjával, és örült mindennek, ami szép és jó, hétfőre szinte kivirágzott kis mezei csokraival együtt. Igazi egyénisége, emberi nagysága azonban a könyvtár munkatársai előtt akkor vált ismertté és elismertté, amikor 1992 szeptemberének elején a Személyzeti Osztály vezetését bízta rá Jóború Magda főigazgató. A „személyzetisek" akkor még nem voltak feltétlenül népszerűek, de neki ezt teljes mértékben sikerült elérni. Kitűnő emberismerettel rendelkezett, nagy empátiával és végtelen jóindulattal. Egyéni véleménye mindenkiről volt (még ma is eszembe jut egy-egy munkatársunkról megfogalmazott kitűnő jellemzése), de érzelmei soha nem befolyásolták döntéseit. Az igazság és a segítőkészség határozták meg minden lépését. Vállalta a népszerűtlen intézkedéseket is, véleményét nyíltan megmondva annak, akivel szemben komoly kifogása merült fel. Talán érthetetlen az őt már nem ismerők számára ez a határozott jellemzés, amit leírt soraim tükröznek. De ennek megvan a maga magyarázata. Bármi legyen is bárkinek a véleménye a hetvenes-nyolcvanas évek Széchényi Könyvtáráról, egyet nem vonhat kétségbe: a fiatalsággal való törődés intenzitása, a tudományos könyvtárosi pályára való felkészítés tervszerűsége soha nem került olyan tudatosan előtérbe, mint ezekben az években. Ezt képviselte az Évkönyv és az OSZK Híradó szerkesztőbizottsága, csakúgy mint az erre elkötelezett, kitűnő összetételű ifjúsági bizottság is. Mint mindhárom testületben érdekelt, nagyon sokat tárgyaltam, beszélgettem Jutkával, e „mozgalom" egyik élharcosával és támogatójával, aki az utánpótlás-nevelést legfontosabb feladatai közé sorolta. Sokan nem is tudják, hogy mit tett értük, mit köszönhettek vagy köszönhetnek neki. Pályájának, családi boldogságának csúcsán volt, amikor teljesen váratlanul és megdöbbentő körülmények között értesült szeretett férje elvesztéséről. A nagy csapást hihetetlenül fegyelmezetten viselte el, látszólag ott folytatta életét, ahol azt abbahagyta. Hosszú évek után beszélt nekem először arról, hogy soha nem tudja kiheverni azt a veszteséget, ami társa elvesztésével érte. Akkor jutott először eszembe az, hogy a fia iránti végtelen szeretete adhatott számára erőt fájdalma eltitkolására, az apa elvesztését elviselhetővé tételére. Szerencséjére Gábor is tudatosan segítette anyját, a kettőjük közti mindig szeretetteljes kapcsolat most annyira elmélyült, hogy mindketten bele tudtak nyugodni a megváltoztathatatlanba. Csodára méltó volt kettejük összetartása. Súlyos betegségével azonban magára maradt. Szinte az utolsó pillanatig titkolta állapotát, nehogy fia, aki egyéves ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokba, lemondjon erről a lehetőségről. Hosszas vívódás után - reménytelen állapotának tel44