AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1991-1993. Budapest (1997)

Tóth Árpád: Schneller Károly 1927-1992

kemény, igaz embert. Hogy milyen vasakarata, igazi, a mai magyar fiatalokat bizony megszégyenítően kemény tartása volt Karcsinak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még a szervezetét, egész testét átjáró alattomos, gyilkos kór által kiváltott kellemetlenségeket, valószínű fájdalmakat is férfiasan, kellő önfegyelemmel, egyetlen zokszó nélkül tűrte. Nem titkolhatom el, őszintén be kell vallanom: bizonyos értelemben példaképem is volt Ő; méltán néztem föl Rá, hiszen nagytudású, bölcs, bár túlontúl szerény és visszahúzódó ember, családszerető, családja biztonságáért minden áldozatot meghozni képes, önzetlen férfi, példamutatóan hűséges és melegszívű férj, gondos családapa és kiváló könyvtáros szakember, igazi tudós könyvtáros egyéniség volt, aki ezen felül még derűs kedéllyel, tapintatos, remek humorérzékkel is meg volt áldva. Indulatait általában fegyelmezetten visszatartotta; csak ritkán fakadt ki élesebben, akkor is finoman megválogatta szavait. Munkatársaihoz való viszonya mindig felhőtlen, kifogástalan volt, hiszen mindenkihez volt egy, a szíve mélyéről fakadó, valóban őszintén édeklődő, kedves, baráti szava. Türelmetlenséget nemigen tapasztaltam Nála kollégáihoz való viszonyában, több mint másfél évtizedes ismeretségünk idején; ritkán hoztuk ki sodrából, még a legkellemetlenebb helyzetekben is megértő, visszafogott volt kollégái válsághelyzetével szemben. Nála mindig megértésre, baráti jótanácsra lelhettünk nehéz pillanatainkban, sorsdöntő lépéseink megtétele előtt. De legfőbb, egyszersmind legszebb jellemvonása mégis a hűség volt... 42 éven át, egészen a haláláig kötődött szeretett munkahelyéhez, a nemzet könyvtárához, intézményünkhöz. És igen, ne szégyelljük kimondani, még ha a hazaszeretetet egyesek elavult eszmének igyekeznek is manapság beállítani: teljes szívével ragaszkodott hozzá és szerette e meggyötört kis hazát, és azt a másikat, az erdőntúli bérces „testvérhazát", szép Erdélyországot és annak fővárosát, kincses Kolozsvárt, a kedves iskolavárost, a református kollégiummal, ahol 19401944 között négy gimnáziumi évet töltött el. A könyvtárosi hivatás szinte a vérében volt. Nemcsak szerette választott pályáját, de valósággal a szenvedélyévé is vált ez a szép foglalkozás. Kegyes volt hozzá a Mindenható: egész életében úgyszólván azzal foglalkozott, ami nemes szórakozása, kedvenc időtöltése is volt, a könyvtártudománnyal. Mint 1951-ben, egy rövid önéletrajzi vázlatában maga bevallja: „Régi célom a könyvtárosi pálya. Már 1944 nyarán a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban voltam alkalmazva, mint óradíjas, s így alkalmam volt betekinteni a könyvtáros egyes munkaköreibe. Azóta is behatóan foglalkozom könyvtári kérdésekkel..." A régi álom 1950-ben vált valóra. Miután egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarán, könyvtár-történelem szakon sikeresen elvégezte, 1950. július 1-től az OSZK-hoz került, segédkönyvtárosi minőségben. Schneller Károly, az ember arcképének elnagyolt megrajzolása után vessünk egy röpke tekintetet a családi háttérre, a közegre, mely Őt útjára bocsátotta, melynek alapos műveltsége eleve meghatározta humán érdeklődését, és villantsuk föl, legalább nagy vonalaiban, könyvtárosi életpályáját. 74