AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1991-1993. Budapest (1997)

Juhász Gyula 1930-1993 (Búcsúbeszédek, megemlékezések)

Gyarló módon magunkról, a mi veszteségünkről, a mi fájdalmunkról szólok, hiszen egy évjáratba tartozunk, a Te haláloddal a mi életünk egy része is sírba száll, Veled egy kissé önmagunkat is temetjük. Tudjuk, hogy minden élet a halálban végződik, el is fogadjuk, ha az élet alkonyán következik be. De Te még nagyon messze voltál az alkonytól, nemhogy életed leltára nem volt még kész, de új tervek foglalkoztattak, új könyvön dolgoztál, amikor kezedből kiesett a toll. Téged siratva magunkat is siratom, azt a korosztályt, amelyet túlságosan korán kezdett el tizedelni a halál, melynek egy tagja már előtted jár az égi mezőkön, közöttük barátod s barátunk, Gyuri is. Hogyan adhatnék számot arról, mit vesztünk Veled? Hogyan foglalható néhány szóba mindaz, ami Te voltál barátaidnak, hogyan mondható el, hogy e keserves században, amikor politikai rendszerek és kurzusok egymásutánjában annyi emberi gyengeség, ingatagság és gonoszság szemtanúi voltunk, Te megőrizted emberségedet, tisztességedet, hogy soha nem volt benned ártó szándék, hogy meggyőződésedhez következetes maradtál szakmában és azon kívül is, hogy minden tekintetben magas mércét állítottál magad elé, hogy ennek alapján ítéltél akkor is, ha véleményeddel időnként magadra maradtál, míg mások inkább ilyen-olyan szempontokhoz igazodtak. Erős volt felelősségérzeted. Hosszú évek folyóiratszerkesztése során nemegyszer tapasztaltam, tapasztaltuk, hogy kiállsz a lap szelleme, a lap munkatársai mellett, hogy a felelősséget nem hárítottad másra, amikor külső viharfelhők tornyosultak kis szerkesztőségünk fölött. Megértő és segítőkész voltál, mindig volt időd arra, hogy örömünket, vagy gondunkat megoszd velünk, élveztük kedélyedet, történeteidet, a jóízű együttes kacagásokat egy-egy vándorgyűlésen, mint Szekszárdon is, vagy baráti társaságban. Tehetséged nagy szorgalommal és munkabírással párosult, pályád szépen ívelt felfelé, és mi örömmel és büszkeséggel kísértük nyomon emelkedésedet, sikereidet, kitüntetéseidet. Nem volt bennünk irigység, mint ahogyan tőled is távol állt ez az érzés, nem hogy nem akadályoztad mások előrehaladását, hanem éppen ellenkezőleg, az arra szakmailag érdemeseket mindig segítetted. Ezernyi ok és alkalom lehetett volna, szakmai viták, szerkesztőségi gondok-bajok, a politikai viszonyok megítélése, hogy e viták elmérgesedjenek, hogy Te felemeld hangodat, hogy elveszítsd türelmedet. Ezt soha nem tetted, meggyőződésedhez úgy ragaszkodtál, hogy toleráns maradtál mások iránt, irántunk. E sír széléről szörnyű messzeségbe tűnnek azok a valójában nem túl távoli és nagyon boldog idők, amikor még mindannyian együtt voltunk, amikor az Intézet évtizedeken át második otthonunk volt. Nem azért, mintha kutatni, forrásokat búvárolni, vagy azután az eredményt írásba foglalni lehetett volna. Nem! Hanem azért a baráti-kollegiális közösségért, amelynek létrehozásában és fenntartásában Gyula ott volt egészen az utolsó néhány évig, azért a közösségért, amely szellemi-szakmai műhelyt teremtett igényességével, amely 12