AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1986-1990. Budapest (1994)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Friedrich Ildikó: Magyar nyelvű lóorvosló és lótenyésztő szakkönyvek a XVIII. században

terjesztette. Az Elementa rei rusticae c. fő műve a Ratio Educationis szellemében íródott, az Európa-szerte meginduló egyetemi szintű agrároktatás tankönyve lett Dániában, Bécsben, majd Pesten is. Magyarországon a mezőgazdaság oktatását a Ratio Educationis rendelte el. Egyidejűleg öt főiskolán és a Nagyszombatból Budára, majd Pestre helyezett egyetemen indult meg a szakemberképzés. A földművelés és növénytermesztés oktatása után a 80-as évek végén az állatorvoslás is egyetemi tantárgy lett. 1787-ben alakult meg a pesti tudományegyetem orvosi karán az állatgyógyászati tanszék és állatgyógyintézet. Az orvosi fakultás kiegészítő tantárgya lett a baromorvoslás. A tanszék első vezetője Tolnay Sándor lett, aki nemcsak oktatással, hanem szakkönyvek írásával is gazdagította a magyar állatgyógyászatot. Szarvas a magyar mezőgazdasági oktatás másik fontos állomása volt, ahol Tessedik Sámuel a saját erejéből létrehozta a világ első gyakorlati gazdasági intézetét, melyben a parasztif jak elsajátították a modern gazdálkodás fortélyait. Még a századforduló előtt, 1797-ben alapította meg Festetics György Keszthelyen a Georgikont, az uradalmi gazdatisztek képzésére szolgáló tanintézetet. A Nagyváthy tanácsára létesített intézmény Európa első felsőfokú mezőgazdasági tanintézetének tekinthető. 1798-ban már parasztfiúkat és cselédeket is oktattak. A magyarországi mezőgazdasági oktatás és az agrárirodalom felvirágzása egyaránt az ország jobb mezőgazdasági kultúráját kívánta szolgálni. Állattartás, lótenyésztés a XVIII. századi Magyarországon A század folyamán az ún. rideg állattartás volt jellegzetes az országban. Úgy a téli, mint a nyári időszakot a legelőn töltötték az állatok, nyáron a havasi legelőkön, télen lejjebb húzódva, a Havasalföld, Moldva és az Alföld pusztáin. A gondozatlan területeken egymás nyomába, sorrendre nem ügyelve hajtották ki a sertéseket, marhákat, lovakat és juhokat. Az állatok pocsolyákból, piszkos állóvizekből ittak, a téli hótakaró és a nyári aszály egyaránt megviselte őket, sok volt az elhullás. A legszembetűnőbb a növénytermesztés és az állattenyésztés közti kapcsolat hiánya volt. A takarmányozás, az istállózás fogalma és ennek elterjedése hosszú idő múltán honosodott meg. Az állatok rossz minőségi gabonával, ocsúval, a szántóföld egyéb melléktermékével "táplálták". Télen még ez sem volt, így tavaszra az állatállomány teljesen leromlott, a terjedő dögvészek elbántak velük, annál is inkább, mert a védekezés hathatós módszerei teljesen ismeretlenek voltak. Az extenzív állattartás még a korabeli földművelés kezdetlegességén is túltett, úgy tűnik, hogy az ezzel kapcsolatos balvélekedések és hibás eljárások nehezebben oldódtak még Nyugaton is. A takarmánynövény termesztés és az istállózó állattartás bevezetése mindenképpen a szükséges fejlődés első lépcsőfokát jelentette. Az ország lóállománya ez időben 1,2 millió körül volt. Ennek nagy része a paraszti gazdaságokban, kisebb hányada (200-400 ezer) földesúri tulajdonban volt. A paraszti tulajdonban lévő lóállomány a rossz táplálás, a korai munkábafogás, a túlterhelés 399