AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Mária Terézia magyar dikaszteriális tanácsosai 1740-1780

Udvar, országos méltóságok, tanácsosok Mielőtt az egyes tanácsosok életrajza s működése kerülne a figyelem központjába, fontos a kapcsolatrendszer kérdésének szemügyrevétele. A tanácsosok kiválasztása - talán a francia Conseil du Roit kivéve - általában sehol sem közvetlenül az uralkodó által történt. Magyarországon az uralkodó legtöbbször személyesen nem is ismerte azokat, akiket tanácsosnak kinevezett a dikasztériumokhoz. Egy ajánlási rendszer működött tehát, amely meghatározta a kiválasztás szempontjait. Hogy ez mennyire így van, azt a Magyar Kancellária Originales Referadae iratanyaga mindennél jobban bizonyítja. A döntő kérdés tehát, kik voltak azok, akik a kiválasztást előkészítették? Egy-egy személy befolyása érvényesült-e, vagy többé? Tisztázni kell mindenekelőtt, melyek azok a szervezetek és ezeken belül kik azok a személyek, akiknek a kinevezésekre befolyásuk van? Mindenekelőtt számításba jön a katolikus Egyház, melynek vezetői Magyarországon különleges közjogi helyzetet foglalnak el. Mint egyházfők, a mindenkori uralkodóra lelkiismereti és jogi-politikai síkon egyaránt befolyással lehetnek. Mária Terézia tórnralépésének idején gróf Esterházy Imre az ország egyházi feje, az esztergomi prímás. Viszonylag rövid ideje hercegérseki rangot visel. A másik egyházfő a kalocsai érsek, báró Patachich Gábor, egykori kancelláriai tanácsos jogász fia, ő maga is jogász, és a Hétszemélyes Tábla tagja. Sajátos módon mind a ketten eléggé Mária Terézia uralkodásának elején, az 1745-ik évben hunytak el. Esterházy Imre befolyása személyi ügyekre bizonyosan sokkal nagyobb volt, mint Patachich Gáboré. A világiak szerepe még nagyobb. Az egyházfőkkel szemben, akiknek ereje és energiája megoszlik az "in ecclesiasticis" és "in temporabilis" között, ők teljesen az uralkodót szolgálják. Mert igaz ugyan, hogy vizsgált korszakunkban önálló magyar udvar ugyan nincsen (mégha Mária Terézia magyar királynő is), de vannak magyar udvari méltóságok, és éppen ők azok, akiknek a kezében a személyi ügyek összefutnak. 1740-ben nádor nincs, de van országbíró: Pálffy János, van horvát bán: galántai gr. Esterházy József, van tárnokmester: gróf Nádasdy Lipót Flórián. Van magyar kancellár is: Batthyány Lajos gróf. Mind évek hosszú sora óta szolgálnak már, mikor a királynő trónra lép. Az országos méltóságok közül négy: a nádor, az országbíró, a horvát bán és a tárnokmester a XVIII. században is reális hatalmat jelent, ha ez a hatalom már sokkal szerényebb is, mint a középkorban, vagy a XVI-XVII. században volt. Bár a nádori méltóságot III. Károly a Helytartótanács felállításakor igyekezett beilleszteni uralmi koncepciójába, maga a nádori hivatal a maga közvetítő szerepével király és rendek között nem volt - éppen jellege miatt - teljesen a királyi abszolutizmus szolgálatába állítható. Ezért 1732-től, Pálffy Miklós gróf halálától kezdve a nádori méltóságot nem töltötték be. Néhány évig Lotharingiai Ferenc, Mária Terézia vőlegénye áll helytartói minőségben a Helytartótanács élén. Csak a sorsdöntő 1741. évben kerül sor a nádori méltóság újra betöltésre. A próbált Pálffy család érdemes tagja, a szatmári béke előkészítője, Pálffy János gróf lesz a nádor. Csakhogy Pálffy János a nádori tisztet 78 éves korban veszi át; a dinasztia tehát biztos lehet arról, hogy semmi olyasmit nem fog már kezdeményezni, ami a királyi hatalom számára kedvezőtlen lehetne. Pálffy előbb országbíró volt. Az országbíróságban követője, Esterházy József gróf sem fiatal, sőt a korban szokásos életkorhoz képest éppen öreg: 59 éves. Ha szemügyre vesszük a nádorok, országbírák, horvát bánok és tárnokmesterek életkorát Mária Terézia alatt, azt látjuk, hogy ha nem is ennyire, de általában öreg embereket nevezett ki a királynő. Kétségtelen, ebben annak is része lehetett, hogy mire országos méltóságra emelkedik valaki, hosszú, s a dinasztia számára érdemes pálya kell, hogy le299