AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Mária Terézia magyar dikaszteriális tanácsosai 1740-1780

gyen mögötte. Azonban bizonyosnak látszik az is, hogy a követési rangsor mellett szempont lehetett az is, hogy a jelölt eléggé idős és megfontolt legyen. A két-három számításba jövő között az életkor is bizonyosan számításba jövő tényező volt a kinevezéskor. Minél idősebb volt ugyanis a jelölt, annál inkább remélni lehetett tőle, hogy a rendi követelésekkel szemben a kipróbált "quieta non movere" álláspontjára fog helyezkedni, ami viszont a királyi abszolutizmus előretörő tendenciájának kedvez. Miért fontos az országos méltóságok életkora a tanácsosokról szóló áttekintésben? Nyilvánvalóan két okból. Az egyik, hogy a tanácsosok kinevezésében az országos méltóságokat viselők személyi és hivatali befolyása nagy volt. Propozíciókat tehettek, támogatást nyújthattak, vagy ellenezhettek kinevezéseket, és szavuknak súlya volt még akkor is, ha maga a kinevezés ténye az uralkodótól függött. De másrészt azért is, mert a rangsoroláson túlmenőleg, az udvarnál magyar ügyekben elsősorban ők számítottak szakértőnek, és így az általános irányelveket, melyeket az uralkodó és az őt közvetlenül befolyásoló udvari körök határoztak meg, pozitív, vagy negatív irányban befolyásolták, aminek az volt a következménye, hogy álláspontjukkal és szándékaikkal kapcsolatban a tanácsosoknak mindennapi munkájuk során újra meg újra, ilyen, vagy amolyan irányban állást kellett foglalniok. Azaz: törekvéseik, szándékaik a tanácsosok tevékenységét valamilyen módon befolyásolták. Bizonyosnak látszik, hogy egy-egy kérdésben egy országbíró, egy tárnokmester, vagy egy kancellár véleménye a tanácsos számára fontosabb volt, mint pl. a hivatal szubalternjeié, vagy Pozsony város egész lakosságáé. A szubordináció azonban nem mindig egyenesvonalú és közvetlen: sokszor egy méltóság állásfoglalása egy-egy tanácsos számára akkor is döntő lehet, ha az közvetlen hivatali feletteséétől, pl. a nádorétól, a helytartóétól, vagy a kamaraelnökétől eltér. Hivatali főnökével szemben ugyanis szükség esetén számíthat a méltóságviselő támogatására. Ugyanez áll természetesen a nem-magyar udvari méltóságokra is. Az udvar döntő szerepével ugyanis a hivatali szubordinációban olyan külső tényezőt jelent, mely a hivatali apparátus vezetésének szándékait is képes keresztezni. Különösen Grassalkovics kamarai elnöknek kellett nemegyszer saját tanácsosai sorában a szándékait keresztező udvari befolyással felvennie a harcot, olykor nagyon jelentős kérdésekben is. Anakronizmus lenne általában a kor Európájában a tanácsosi testületekben modern XIX-XX. századi értelemben vett hivatali szubordinációt keresni: Magyarországon pedig különösen, mivel az ország határán kívül lévő udvarban olyan tendenciák érvényesülhettek (és érvényesültek), amelyek az országon belül és egy szekundér fővárosban (mivel Bécs mellett Pozsonyt ilyennek kell tekintenünk) különösen nehezen voltak ellenőrizhetőek. Bizonyos pl., hogy a Staatsratnak, noha a magyar ügyekben nem volt illetékes, befolyása észrevehetelenül is kiterjedt a Helytartótanács és a Kamara bizonyos tanácsosaira is. Idősebb méltóságviselők bizonyára megfontoltabban jártak el a rendi szempontok és a királyi érdekek egyeztetésében is. Ugyanakkor pl. Albert, Szász-Teschen-i herceg - egyébként nem nagyon aktív, inkább a reprezentációra hajló - egyénisége a maga fiatalságával is az uralkodói érdek következetesebb, dinamikusabb keresztülvitelét volt hivatva biztosítani. A méltóságviselők azonban nemcsak korban voltak idősek, csupa 45 fölötti, de inkább 50-es éveiben élő ember, hanem érzelmileg is erősen a dinasztiához kötődők. Batthyány Károly teljesen az Osztrák Ház szolgálatára nevelődött. Fekete György hivatali pályán felemelkedett, alkalmazkodó új mágnás: Nádasdy Ferenc hadi bravúrjaival tűnik ki. Illyésházy meglehetősen passzív egyéniség. így a rendi szempontok háttérbeszorulása az udvarnál természetszerű. Egyedül Pálffy Miklós kancellár mutat meglehetősen szerény, a rendi érdekeket is figyelembe vevő, kompromisszumos reformtörekvést. 300