AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1984-1985. Budapest (1992)

II. Az OSZK történetéből és munkájából - Németh Mária: Aprónyomtatványok az Országos Széchényi Könyvtárban 1918-1944

megű rendezetlen anyaggal fogott hozzá gyűjteménye megszervezéséhez, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a rendezés munkájában a háború végéig nem született nagyobb teljesítmény. Súlyosan, sót alapvetően gátolta az aprónyomtatványokkal kapcsolatos munkát a helyhiány* az elhelyezés képtelensége, amely csak 1939-ben oldódott fel, a világháború kitörésének évében. Beruházási javakból sem részesült megfelelően ez az állományrész. Egy-egy szekrény, állvány igénylésére tett ugyan kísérleteket a könyvtár, de valamelyes eredményre e téren is csak a negyvenes években jutott. Nem volt kedvezőbb helyzetben a különmunka-összegek megszerzésében sem, erre csak elvétve, és akkor is csupán töredék időkre nyílt lehetősége. Az állomány védelmének szervezett vitelére szintén csak a korszak végefelé kerülhetett sor, de a háborús helyzet miatt alig tehettek valamit a megrongált nyomtatványok javítása, óvása érdekében. A tényeket a hiányos adatok ellenére is lehet összegezni, értékelni. Lényegesen nehezebb a helyzet akkor, amikor az elmondottak alapján az aprónyomtatvány-anyag megbecsültségét próbáljuk megítélni. Ebben a könyvtártól függetlenül jelentkező visszahúzó tényezőket, és talán nem is a megvalósítást, hanem a gyűjtemény korabeli megítélését, a vele kapcsolatos elképzeléseket kell egymástól élesen elválasztani. A korszak legelején csak a muzeális aprónyomtatványokat, a háborús- és proletárgyűjtemény aprónyomtatványait, valamint a gyászjelentés-gyűjteményt méltatta figyelemre a könyvtár. Lukinich Imre igazgatósága idején, talán a művészettel való kapcsolata miatt "fedezték fel" a plakátok és ex librisek értékességét. Az aprónyomtatvány kategóriába sorolható egyéb kiadványokat nem sokra tartották, éveken át még naplózásra méltónak sem ítélték, voltaképpen raktári ballasztnak tekintették. Alapjában Fitz József sem értékelte igazán az állomány egészét. Első jelentésében "...a filléreket érő, tartalmukban pedig többnyire jelentéktelen" egyleveles nyomtatványokról szólt, 1936-ban pedig arra gondolt, hogy a nemzeti bibliográfia tárgykörébe nem tartozó anyagot (pl. a plakátokat, stb.) más intézményekhez kellene áttelepíteni. Ugyanakkor ó volt az, aki a hiányos kötelespéldány-beszolgáltatást élesen kifogásolta, a feldolgozás menetét rendszerezte, és a gyűjtemény szervezeti kereteit megteremtette. De mintha mindezt nem annyira az állomány értékének felismerésétől vezettetve, hanem inkább könyvtárosi szakmai tisztességből, rendszeretetéből fakadó kötelességteljesítésként tette volna. Fitz József - a modern nemzeti könyvtár megalapozója - ezért a "hozzáállásért" a legkevésbé sem marasztalható el. Az a folyamat, amely a lenézett anyaghalmaztól a megbecsült gyűjteményig vezet, minden könyvtárban lezajlott, és a II. világháború végéig még nem is zárult le. 233