AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Csapody Miklós: Program és nemzedék (Fejezet az Erdélyi Fiatalok előtörténetéből 1923-1929)

hogy mindazok a román származású polgárok, akik „anyanyelvüket elfelejtették", gyermekeiket csak román iskolába járathatják. A származáskutatás és névelemzés lényegében ekkor kezdődött: a törvény 159. §-a tartalmazta a hírhedt „kultúrzóna"-rendszer bevezetését, amely húsz magyar megyére terjedt ki, s amelynek értelmében mindazok a román tanítók, akik itt legalább négyévi munkát vállalnak, 50%-os fizetésemelést, kedvezményeket és földterületet kapnak. Az új törvények hatása az 1923/24-es tanévben még nem volt érzékelhető, s később is csak áttételesen jelentkezett; 1924/25-ben már 399 magyar tanult a kolozsvári egyetemen. Az a tendencia azonban, amely a kisebbségek egy részének a felsőoktatásból való teljes kizárására törekedett, egyre határozottabb formát öltött; az 1923/24-es tanév végén, évzáró beszédében az elhatalmasodó antiszemitizmusról szólva Dimitrie Gusti, a bukaresti egyetem rektora a következőket mondta: „Egyetemeinken kétféle kisebbségi hallgatók vannak: magyarok, szászok, bulgárok stb., akiknek szeme Budapest és Szófia felé irányul s akik csak az alkalmas pillanatra várnak, hogy tönkre tegyek nemzeti egységünket. Másféle kisebbséget alkotnak a zsidók és ruthónek, akiknek lelkét meghódíthatjuk. Ezek számára, ahelyett, hogy elidegenítsük őket, s arra kényszerítsük, hogy külföldre menjenek iskolába, meg kell, hogy nyissuk tanintézeteinket, meg kell, hogy hódítsuk nyelvünkkel, egyszóval asszimilálnunk kell őket."

26 Ekkor még a kolozsvári egyetem 1967 hallgatójának csak 9,6%-a, 188 fő volt magyar, szakonkénti megoszlásukat nem ismerjük. Az 1924/25-ös tanévben a korábbi 70—80 magyar középiskola helyett már csak 20 líceum működött, mégis, 1924 ősze jelentős fordulatot hozott a nemzedéki felhalmozódásban. Ekkor ugyanis — már a Tizenegyek lendülete után — egyre többek iratkoztak be a különböző fakultásokra, mivel a román nyelvet egyre jobban ismerték, így a magyar hallgatók száma az előző évinek több mint kétszeresére emelkedett, s ez a létszámnövekedés a gazdasági válságig minden más kényszerkörülmény ellenére egyenes vonalú maradt. A mozgalmak fellendülését tanulmányozva, az évtized végén meginduló Erdélyi Fiatalok számait olvasva olyan tudatosságú és kiterjedésű autonóm egyesületi életnek, szociális és szellemi szervezkedésnek, gyakorlati diákpolitikának vagyunk tanúi, amelynek méretei és intenzitása rendkívül eleven közéletre mutatnak; e megindult pezsgésnek előfeltétele magának az egyetemi-főiskolai ifjúságnak a megnövekedése volt. A most már nagyobbrészt Erdélyben maradó ifjúság továbbtanulásának útját azonban 1925-től újabb és hatásosabb Anghelescu-féle iskolatörvények torlaszolták el. „Az ifjú nemzedéket a ,bakkalaureatus' néven ismert tanügyi gillotin, majd az egyetemi előkészítő tanfolyam — a pedagógia és a politika messzalianszának ez a két hibrid torzszüleménye tizedelik meg. Az eddigi tapasztalatok — írta Prohászka László 1929-ben — épp elég keserves bizonyítókot szolgáltattak arra, hogy mindkettőben kitűnően szabályozható »numerus clausus'-t sikerült teremteni kelleténél talentumosabb alkalmatlan idegenek számára...".

27 A törvénynek, amely 1925. március 7-én lépett 26. Id. Szász i. m. 257. 27. Dr. Prohászka László: Gazdálkodjunk az élő nemzeti vagyonnall = Magyar Kisebbség, 1929. 23. sz. 862. 573