AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: A kelet-közép-európai régió kérdéséhez

Ha szó szerint vesszük a fogalmat, akkor úgy magyarázhatjuk, hogy egy ideáltípusnak tartott irodalom (több irodalom) jelenségei, áramlatai, irányzatai néhány évvel, évtizeddel, esetleg egy évszázaddal később, ha nem is teljesen azonos, de legalább is hasonló módon megismétlődnek egy másik irodalomban (vagy egy régió irodalmaiban). Az ütemeltolódásnak ez a merev értelmezése nem csupán azért helytelen, mert történetietlen, és irodalmak alá- és fölérendeltségében gondolkodik, hanem azért is, mert az irodalom fejlődósének csupán egy változatát tudja elképzelni, egyetlen lehetséges utat, irányzatoknak-áramlatoknak egyetlen lehetséges egymásutánját. Továbbá kizárólag hatásokból, érintkezésekből vezeti le nemzeti irodalmak történetét. A komparatisták ezzel szemben általában azt hangsúlyozzák, hogy pl. a kelet-közép-európai régióban a „nyugati" irodalmi stílusok és irányzatok nem egymást követőleg, hanem olykor egyszerre, egymásra torlódva jelennek meg, szinte „keveredve". S ezáltal az önálló, a belső szükségleteknek megfelelő recepció tételét sugallják. A magunk részéről kételkedünk abban, hogy lennének ideáltípust képviselő, és lennének a recepcióra szűkíthető irodalmak. Azt is lehet vitatni, hogy a klasszicizmus francia, angol vagy német változatának megfelelőjét föl lehet-e lelni régiónkban. Nyilván nem támasztható alá a vélekedés, amely egy adott irodalmi fejlődésnek hasonló változatát (tehát nem megfelelőjét) keresné egy később kiteljesedő irodalmi fejlődésben, illetve egy differenciáltabb, szerencsésebb helyzetű nemzeti irodalom irányzataihoz mérné a kevésbé differenciált, de egy adott korszakban a különféle irányzatokat nemzeti hagyományaihoz asszimiláló, külföldi írók, irodalmak eredményeit még a fordításokban is szuverén módon magához hasonító irodalmakat. Az ütemeltolódás végképpen alkalmatlan egy régió belső differenciálására, így nem oszthatjuk föl aszerint az irodalmakat, hogy mely időben léptek be egy (feltételezett) európai folyamatba; vagy: mikor nyerték el sajátos jellegüket. Ha az ütemeltolódást egy régió specifikumaként fogjuk föl, az irodalmak teljességét, differenciáltságát, illetve nem teljes voltát és differenciálatlanságát azon keresztül kellene lemérnünk: mennyire tudták (és menynyi idő alatt) megvalósítani az adott korszak francia vagy angol, esetleg német irodalmi modelljét, vagy pedig a legkevésbé differenciált, a csupán egyes alkotásokkal magukról életjelet adó irodalmak milyen mértékben követték a francia vagy angol irodalmi modellt korábban megépítő egyéb kelet-európai, kelet-közép-európai irodalmakat. Az ütemeltolódás értelmezésében nemigen találkozunk azzal a felfogással, amely a[z irodalmi] fejlődés aníwiájával számolna (amely viszont nemcsak a kelet-közép-európai irodalmakra jellemző). A XVIII. századi német irodalom fokozatos gazdagodása, kiteljesedése, a klasszicizmusok, a rokokó, az érzékenység változatainak tarkasága, végül pedig a weimari klasszika (párhuzamosan a bölcselet mind fontosabb szerepével) egyszeriben az európai irodalmak élvonalába helyezik a német nyelvű irodalma(ka)t. Ezzel szemben a francia irodalom és filozófia legnagyobbjainak regényírása, elméleti munkássága után kifáradás észlelhető. Chénier kiemelkedik ugyan, de a Voltaire és Rousseau halálát követő évtizedek teljesítménye mégsem mérhető az előző korszakéhoz, hogy aztán az 1820-as évtized költői termésére már ismét egész Európa odafigyeljen. Ilyen „aritmiás" jelenségek a kelet549