AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: A kelet-közép-európai régió kérdéséhez

i pozyteczne... c. lapokra gondolunk, illetve az 1790-ben megjelent magyar Orpheus c. lapra, amely nehézkesen és rövid ideig tudta fenntartani magát. Aligha lehet megnyugtató egy olyan XVIII. századi szintézis, amely pl. az oroszt és a szlovákot mint egyazon irodalomtípust tárgyalja. A XVIII. századi orosz irodalom Lomonoszov alapvetésétől az Igor-ének felfedezéséig, Karamzin és Radiscsev életművéig érett, több rétegű klasszicizmust bontakoztatott ki, az érzékenységnek több regényi változatát valósította meg, viszonylag teljes műfaji rendszert alkotott, jelentős irodalomkritikai gondolkodást honosított meg. Az újabb szlovák álláspont szerint

68 a szlovák klaszszicizmus első fázisa a XVIII. század 80-as éveitől a XIX. század húszas éveiig tart, s egyik fő jellemzője a nyelvi tudat (jazykové povedomie) kialakítása. Ez az első fázis egybeesett Bernolák kísérletével, hogy a nyugatszlovák nyelvjárásból irodalmi nyelvet alkosson. J. I. Bajza epigrammakötete, részben kéziratban maradt regénye, néhány regény- és színdarabadaptáció, J. Palkovic sovány verseskötete, B. Tablic múlt századok szlovák verselőit összegyűjtő néhány kötete, valamint Poezye címen kiadott önálló verseskötetei, valamint szintén néhány, inkább létével, mint színvonalával fontos szlovák vers, amely prágai almanachokban jelent meg, Roznay mennyiségileg csekély, fordításokból álló életműve és néhány röpirat: nagyjából ennyi a szlovák szépirodalom Safárik és Kollár jelentkezéséig. Az orosz, a lengyel és a magyar irodalom ebben a korszakban — különböző mértékben — differenciáltabb, a kortárs eszmei és stílusáramlatokat határozottabban és eredményesebben adaptáló irodalomnak bizonyult. Az „ütemeltolódás" már csak azért sem alkalmazható az orosz—szlovák viszonyokra, mert pl. semTrediakovszkij, sem Karamzin, sem Derzsavin életművének „megfelelőit", sem Novikov újságvállalkozásának visszhangját nem lelhetjük föl, a klasszicista tragédia vagy vígjáték sem fejlődött ki a szlovák irodalomban egy-egy magános próbálkozástól eltekintve. Később Ján Chalupka sokkal inkább a magyar vígjáték taposta nyomon járt, természetesen szlovák nemzeti elemekkel feltöltve a vígjátéki sztereotípiákat. S bár Ján Kollár és P. J. Safárik a szláv kölcsönösségnek és egymásra utaltságnak voltak harcos egyéniségei, irodalmi termésük inkább mutatja a keletközép-európai kontextus elfogadását, mint egy bármennyire tisztelt kultúra vagy irodalom (pl. az orosz) adaptálását, követését, módszerei elsajátításának kísérletét. Akkor tájékozódtak a szlovák költők a Herder műveiből levonható tanulságok irányában, amikor az orosz kultúrában Schelling, Fichte, a Schlegelek, de Staél asszony gondolatai voltak napirenden. Az orosz írók Herder-ismerete nemcsak időben előzte meg a szlovákot, hanem hatásában és jellegében is mást eredményzett. A szlovák Herder-recepció több hasonlóságot mutat a magyar, a cseh vagy a szlovén (Kopitar) irodalom és irodalmi gondolkodás Herder-recepció jávai. A XVIII. század orosz irodalma, művelődése csak okkal-móddal tárgyalható egyszerre a kelet-közép-európai irodalmakkal, az itt vázlatosan jelzett és bőséggel szaporítható kérdések inkább a különbségeket mutatják. Ugyanennek a kérdéskörnek „visszája" viszont arra ösztönöz, hogy pl. az 68. Kraus, Cyril: Slovensky' literárny klasicizmus ako literámohistoricky' problem. Slovenská literatúra 30 (1983) 306 — 317.