AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: A kelet-közép-európai régió kérdéséhez

megtudjuk, hogy a Habsburg-Monarchia szláv irodalmairól lesz szó, konfrontálva a XIX. század irodalmával. Elfogadható az a tétel, hogy utópisztikus a szemlélet, amely a szokásaikra (costume), mentalitásukra, lelkületükre (indole), műveltségükre nézve különböző szláv népeket a szláv egységben (unitá slava) együtt szemléli. Az is valószínű, hogy a közvetlen osztrák kormányzás alatt élt szláv népekben kialakulhatott valamiféle közös sajátosság. Az azonban már erősen megkérdőjelezendő, hogy a csehek, szlovákok, horvátok és szlovének művelődését „úgynevezett középeurópai, azaz Habsburg-monarchiabeli, azaz dunatáji, azaz osztrák kultúrá"nak lehet-e nevezni. Ha például a felvilágosodás eszmeisége jegyében keletkezett irodalmi alkotásokat vetjük egybe, akkor a „bibliötiná"-ban író J. Palkovic és B. Tablic „megfelelőit" aligha lelnők meg a horvát vagy a szlovén irodalomban. Mint ahogy V. Vodnik is egészen más költőtípust képvisel, mint cseh vagy szlovák kortársai. Amellett nem látjuk be annak jogosultságát, hogy a közép-európai régióba a történeti Magyarország északi megyéiben és pl. Békés megyében élő szlovákok beletartoznak, de például a PestBudán színvonalas irodalmat író, könyveket, majd lapokat kiadó, tudós társaságot alapító-fenntartó, színi előadást produkáló szerbek nem. Arról nem is szólva, hogy ugyanebben a városban működött harminc esztendőn keresztül Ján Kollár, aki itt írta-jelentette meg a szlávok irodalmi kölcsönösségéről szóló értekezését. További kételyünk, hogy a Bonazza által felsorolt népek művelődését fenntartás nélkül lehet-e habsburginak vagy osztráknak neveznünk. Még ha Ausztriát olyan értelemben fogjuk is fel, mint a történeti Magyarországot, és a nemzeti öntudat jelentkezése előtti korszakról feltételezzük, hogy a „hungarus"-tudat megfelelőjeképpen létezett egy ,,austriacus"-tudat, akkor is jogosulatlan az államiságát mindvégig őrző Horvátország irodalmát osztráknak vagy habsburginak vélni. Andrija Kaöic Miosic vagy Antun Matija Relkovié horvát költő voltuk mellett nem tarthatók osztrák- vagy Monarchia-tudatú szerzőknek, erre nem találhatunk adatot. A németül is verselő, vagy színdarabot, értekező prózát író alkotók többnyire csak nyelvükben németek (osztrákok), de nem tudatukban. Anton Linhart történeti munkát és színdarabot írt németül. Történeti munkájában szűkebb hazája histórikumáról adott számot, színműve a polgári színjáték próbájával szolgált. Még a Habsburg-birodalmi patriotizmus gondolatának népszerűsítésével jelentkező bécsi újságok is a nemzeti irodalmaknak, történetírásnak szállítottak adalékokat, témákat. Semmiképpen sem téríthették el szándékaiktól a mind erősebben feltámadó, végső céljukban szeparatista mozgalmakat. Ha az ausztroszláv „ideológiára" gondol Bonazza, melynek oly neves képviselői voltak, mint Dobrovsky és Kopitar, majd pályája jelentős szakaszán Palacky, akkor sem szűkíthető le a kérdés az austriacus-tudat különböző formáira. S ha már „civilta . .. danubiana"ról szól, akkor miért nem említi a magyar irodalmat, ha a nyelvismeret hiánya miatt nem eredeti nyelvű olvasmányok, de legalább fordítások alapján? Bonazza konklúziója a lehető legtöbb kételyt támaszthatja: „KözépEurópa irodalma nyelve szerint német, cseh, szlovén, horvát és szlovák, de érzése szerint Habsburg-Monarchiabeli (La letteratura mitteleuropa é tedesca, ceca, slovena, croata, slovaca di lingua, ma asburgica di sentire)." Még a jozefinizmusért rajongó Dositej Obradoviéot és pályája egy szakaszán 34 OSZK Évkönyve 1982—1983 529