AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Nagy Csaba: Vándoriparos szervezkedés kezdetei Nyugat-Európában. A Párizsi Magyar Jótékony Egylet története 1843—1852

magyarokat, akik nyelvi okokból amúgy is hátrányban voltak a franciákkal szemben. Sokuk hetekig-hónapokig munka nélkül téblábolt a műhelyek környékén, ami a csekély készpénzzel bírók számára már-már egyet jelentett a további vándorlás, illetve a szakmai gyarapodás esélyének kényszerű feladásával. A Dán kávéházbeli magyarok közül bizonyára sokan kerültek a „menni vagy maradni" válaszút ja elé, hiszen az önzetlen Báthory összeköttetései csak néhányuk gondját oldhatták meg. Ha maradni akartak — védekezniük kellett. Védelmet pedig csak egymástól, a szerencsésebb társaktól remélhettek. Minden valószínűség szerint ez volt az a pillanat, midőn a céhes legényegyletek mintájára létrehozták a maguk segélyező egyesületét, amely először csak ezt az egy funkciót vállalta, de azt szakmára és nyelvre való tekintet nélkül minden magyar honos számára. Ez utóbbi momentum jelentőségét emeli az a tény, hogy — ellentétben a szakmánként szerveződő közép-európai egyletekkel — elsőként a PMJE alkotta meg a valamennyi iparost egyesítő szervezeti formát, ami Párizsban a céhes ipar bomlásának, a kapitalista fejlődésnek a jele volt. Hogy e kölcsönös segélyezés miből állt, képet alkothatunk Egressy Gábor útibeszámolójából. Jeles színészünk, a szabadságharc későbbi kormánybiztosa 1843 novemberében érkezett Párizsba, ahol gyakorta éppen iparos honfitársai segítették ki szorult anyagi helyzetéből. Mint feleségének írja: „Az itteni magyarok, valami negyvenen, nagy lakomával tiszteltek meg; többnyire kézművesek voltak. Egyik igen gyönyörű toastot mondott. Már valami négyszer vendégeltek meg így, hol egyik, hol másik."

16 Talán éppen ezeknek a vacsoráknak köszönhető, hogy színházi beszámolói sorába Egressy egy rendhagyót is illesztett, mégpedig a Párisnah magyarosító ereje van c. iparos életképet.

17 A nagy adag honfiúi büszkeséggel kikerekített cikk a magyar kézművesek franciaországi közmegbecsüléséről, és német munkatársaiknak önhibájukból fakadó köz-meg-nem-becsüléséről fest képet. Egressy írásából azonban nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy a Dunatájon magyar ajkú honfitársaikat lenéző németség a Szajna partján kénytelenkelletlen magyarnak hazudja magát, csakhogy munkát és elismerő szót kapjon, hanem azt is, hogy miféle szövetségre késztette iparosainkat a közös sors: „Szoros társviszonyban állanak egymással párisi kézműves hazánkfiai, nem tekintve szakjaik különbözésére. Nem hagyják ők el egymást sem jó, sem rossz állapotban. Megérkező társukat nyílt karokkal fogadják, és ha ügyefogyott, közgyámolítással látják el annak szükségeit mindaddig, míg számára műhelyt és munkát szerezhetnek; s történt már, hogy 8—11 hónapok hosszáig tartották beteges és munka nélküli társaikat. S miként az érkezőt fogadták, hasonló esetben akként bocsátják a távozót. Sőt értesülve azon magyar kézművesek szorult állapotjáról, kik Parisba törekszenek, de a határvárosok vagy országok valamelyikében fönakadva (!) veszteglenek: nem késnek ők e társaik számára segélyt küldeni. A segély kölcsönösen esvén, más visszafizetés nincs. E nemes jótékonyság gyakorlatában nem tesznek kivételt azon honfitársaikra nézve, kik nem magyarok." 16. Egressy Gábor levele feleségéhez. OSZK Kézirattár. 17. Honderű 1844. I. 173-177. o. 495