AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Nagy Csaba: Vándoriparos szervezkedés kezdetei Nyugat-Európában. A Párizsi Magyar Jótékony Egylet története 1843—1852

zott még Antal, a nevelő, valamint az immár Silvain névre hallgató Zimonyi, akiből — mutatis mutandis — besúgó lett, s mint ilyen, egykor Batsányi körül űzte nemtelen mesterségét, továbbá az ugyancsak elfranciásodott Remetei-L'Hermite és Oroszlán-Lion. Puskás kávéháza évekig adott otthont a kis magyar kolóniának, amint arról az 1837-ben Párizsba látogató Szemere Bertalan is megemlékezett.

11 Ezt a közösséget, amelynek tagjai már nem kívántak visszatérni hazájukba, csak a közös gyökér és nyelv tartotta együtt. Alkalomszerű összejöveteleik nem közös célokból ós egymásért vállalt kötelezettségekből táplálkoztak. Amikor az 1840-es évek elején Puskás eladta üzletét, honfitársai a rue Saint-Honoró 196. szám alatti Café Danemarkban. ütötték fel tanyájukat. A költözés egyben minőségi változást is jelentett a párizsi magyarok életében, amihez bizonyára az is hozzájárult, hogy létszámuk tetemesen megnőtt: 1843-ra elérte a 300—350 főt, amelynek egyharmada iparos volt. A legények, bár többségük szállása a rue Soly azonos nevű szállodájában volt, vasárnaponként, de olykor más napokon is, a Dán kávéházban gyűltek össze hazai szóra, s hogy egy-egy pohár bor mellett elolvassák a francia és a hazai lapokat. Az első emeleti nagytermet bérelték ki, amelynek szomszédságában a helybéli németek egylete tartotta összejöveteleit.

12 Szószólójuk és egyben vezetőjük a párizsi Törvényszék hites tolmácsa, Báthory József volt.

13 A rászorulókat anyagilag támogatta, olykor fel is ruházta, míg a gyámoltalanabbjának tisztes alkalmazást szerzett. Népszerűségét jelzi, hogy lakcímet (34 rue des Bons Enfants) kézről-kézre adták, sőt még a Pesti Hírlap is közölte, hozzátéve, hogy ,,minden magyart szívesen lát és pártfogol."

14 Az egyletté szerveződés folyamatában természetesen nemcsak a vándorlegények létszámának ugrásszerű megnövekedése, hanem munka- és megélhetési feltételeik szigorodása is szerepet játszott. Jóllehet, a francia gazdaság a forradalomig jelentős lépéseket tett a tőkés iparosítás irányába, különösen az üveg-, papír-, textil- és gépgyártás terén, az 1840-es években a kis- és kézműipar még igen erős volt. Elsősorban a fővárosban, ahol a 64 ezer nyilvántartott mesterből 32 ezer egyedül vagy egy munkással dolgozott, s nem volt sem textil-, sem nehézipar. E fejlődési sajátosságból fakadóan az itt dolgozó szakképzett munkások többet kerestek vidéki nagyipari társaiknál, bár az is igaz, hogy az élet Párizsban jóval drágább volt. Összességében azonban megállapítható, hogy 1830 óta a munkabérek Franciaországban a munkaalkalmakkal egyenes arányban csökkentek, ugyanakkor az élelmiszerek és a közszükségleti cikkek ára emelkedett.

15 A gyors ütemű elszegényedés érzékenyen érintette a munkát éppen Párizsban kereső külföldi munkásokat is, köztük a mind nagyobb számban érkező 11. Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Bp. 1840. I. k. 130. o. 12. Liptay Pál: Az 1845. évben Parisban fennállott magyar iparosok egyletéről. Századunk 1869. 55. sz. 13. Erdélyi János útinaplója és úti levelei. Bp. 1951. 163 — 164. o. 14. Pesti Hírlap 1843. december 14. Párizsban évente mintegy 50 — 100 magyar iparos dolgozik, akik közül sokan németül sem beszélnek, s ,,e miatt, ismeretlen, elhagyott állapotjában, gyakran nagy ínség szélére jut, míg munkára szert tenni képes". 15. Vö. Jürgen Kuczynski: A munkásosztály helyzete Franciaországban 1700—1948. Bp. 1951.; Jean Dautry: Az 1848-as francia forradalom és a köztársaság. Bp. 1981. 34-35. o. 494