AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

nemesi csapatok tagjaiként, akár a „militia nationalis" számra csökkenő alakulataiban. A tiszteknél is jobban magára vonta az egész autochton magyarországi lakosság ellenérzését a katonai adminisztráció, a hadbiztosok és élelmezési tisztek serege, összesen 1685 és 1697 közt 168 élelmezési tiszt nevét ismerjük; nagyon kevés volt köztük, akinek ne lett volna a kincstár felé is hátraléka. Biztos, hogy volt közöttük sok korrupt is, de az ellenérzés a tisztakezűekre és mérsékeltekre is kiterjedt, mert egyszerűen olyan volt a szituáció, hogy a hadélelmezés érdekében ki kellett préselniök a hazai lakosságból legalábbis azt, amire a seregnek szüksége volt, s ez gyakran a magyar lakosság szájától vonta el a kenyeret. Valamivel kevésbé voltak népszerűtlenek a civil gazdaságadminisztráció, a Budai Kamarai Jószágkormányzóság hivatalnokai, ők is igyekeztek biztosítani maguk és családjuk számára valamit, főként a városokban házakat és telkeket, ritkábban földbirtokot. Mivel állásukat véglegesnek tekintették, mérsékeltebbek voltak a vagyongyűjtésben, mint a hadbiztosok, kiknek egy része nem is kívánt ittmaradni. Az adminisztráció hivatalnoksága határozott polgári egzisztencia megteremtését tűzte ki célul; indigenátusra csak azok pályáztak, akik a hazai birtokos nemesség felé gravitáltak. Belőlük egyfajta előkelő városi honorácior-réteg kezdett alakulni, amikor a Rákóczi-szabadságharc sorsuknak új fordulatot adott. Nem mellőzhetők, és igen pozitív szerepet játszottak az idegenek sorában a hadbírák és a hadmérnökök, kik teljesítményükkel végeredményben az országnak javára váltak. De ez külön stúdium tárgya. Ha azután azt vesszük figyelembe: mennyire kívántak megtelepedni Magyarországon a friss „magyar nemesek", azt látjuk, hogy alig egynéhányan telepedtek le tényleg és maradtak magyar földön — azoknak egy része is, mint pl. Guadagni Alessandro — már a felszabadító háború előtt is itt szolgált. Az új indigónak, kiknek nevei még egy századdal később is szerepelnek a tiszticímtáras kalendáriumokban, jórészt olyanok voltak, akik lábukat se tették soha magyar földre. Az indigenátus csak vagy cím volt számukra, a címgyűjtés korszakában, vagy pedig egy gyorsan eladott juttatott birtok jogi fedezésére szolgáló aktus. Azok az érdemes német, cseh, olasz, ír, lengyel és más nemzetiségű tisztek és közkatonák, akik valóban vérükkel fizettek a török kiűzéséért, a legtöbbször nem kaptak se indigenátust, se birtokot, legfeljebb sebeket és esetleg egy sírt a magyar földben. Az idegen menekültek: a szerbek Számszerűen is, területileg is, politikailag is a felszabadító háború eseménysorozata növelte meg Magyarországon a „rác"-nak nevezett, főleg szerb és bosnyák népelem jelentőségét. Ismeretes, hogy a „rácok" már a török uralom alatt mindenfelé eljutottak a hódoltságban. Régebbi történetírásunk meglehetősen ellenségesen írt róluk, amiben főként az 1848 óta egyre erősebb magyar—szerb nemzetiségi ellentétnek a történetírásra gyakorolt hatása érződött. A felszabadító háború időszakában ez az ellentét még csak csíráiban mutatkozik. Ami elkü29» 451