AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

löníti a magyart a ráctól — nevezzük így, mivel nemcsak tulajdonképpeni szerbekről volt szó — az elsősorban nem is a rácok szláv nyelvűsége, még csak nem is a vallási eltérés, hiszen a rácok között tetemes számmal voltak római katolikus bosnyákok is, főképpen a műveltebb, öntudathordozó rétegben; hanem elsősorban a törökkel szembeni attitűd az, ami elválasztotta a két népelemet. A rácok, országukat elveszítve, török hódoltságban éltek, rájasorba kerültek. Éppen ezért életformájukat szerényre és igénytelenre kellett méretezniük, ismerve a török uralom jellegét. Amint valami jele mutatkozott a jólétnek, azt a török hódító valamilyen címen elvonta. Mindez a stabilitás ellen hatott, s az európai közvélemény, Edward Brown és más utazók hírei alapján, őket még ingatagabbaknak tartotta, mint a magyarokat. Kétségtelenül itt is védekező reflexről volt szó, de ez a védekező reflex egyfajta apátiával párosult. A szerb nem remélhette és nem is remélte, hogy valaha is megszabadul a török uralomtól. 1688 után egyszerre változott a helyzet. Már a magyarországi területeken élő török alattvaló rácok is megérezték 1686-tól kezdve, hogy a politikában és a hadviselésben döntő fordulat állt be, és hogy a felszabadító háború nem fog a Szávánál megtorpanni. Vakmerő tervek híre járja be a rácoklakta területeket: a császár serege Konstantinápolyig akar hatolni. Marco d'Aviano és Jörger Quentin János gróf koncepciójának megvalósítása 1689 elején jól indult, de csakhamar megtorpant a francia offenzíva miatt. Ismert, hogy az erőre kapott török elől indult meg a rác elem tömeges exodusa Magyarország felé. A szerbek, kiknek országára Lipót király éppúgy bejelentette igényét, mint a bosnyákokéra, lényegében tehát mint a magyar király egykori alattvalói léptek át a Száván. A bécsi kormányzati politika a rácoknak a Balkánon operáló sereg hátának biztosítását szánta; katonai erejéről nem volt meggyőződve — éppoly kevéssé, mint a magyar militia nationalis esetében sem. Ismeretes, hogy Bádeni Lajos, a balkáni sereg főparancsnoka roppant rossz véleménnyel volt róluk. De akármilyen okból hagyták el balkáni otthonukat a rácok a visszavonulásra kényszerülő császári sereggel együtt: akár mint menekültek (a török amnesztia ellenére, melynek értékében, a törököt ismerve, volt módjuk kételkedni) akár mint egyszerű áttelepülők, akik a biztonságosabb terület felé törekedtek — nem jelentettek katonailag nagy erőt. Csakhogy — és ez volt az attitűd döntő különbsége — szemben a hosszú háborúban elfáradt magyar autochtonokkal, akik a háborúval járó sok szenvedés és vexatúra miatt már a török visszatérésébe is belenyugodtak volna, a rácok elszántan törökellenesekként jöttek az országba. Tudták, hogy számukra nincs választás. Vállalták a totális harcot is a török ellen, amit a magyar országlakosok nem. Ezt annál könnyebben tehették, mert szinte semmi nélkül jöttek, legfeljebb lábas jószágukat menekíthették, ha volt még. A kormánypolitika ennek az elemnek a megnyerését mindennél fontosabbnak tartotta. Igen nagy kérdés, hogy mennyire állt helyt az a nézet, hogy a szerbeket, illetve a rácokat a magyarok ellen tudatosan kívánták-e felhasználni? Egy nagyon kemény háborúban egyetlen kormányzat sem csinál önmagának feleslegesen belső nehézségeket. Egyszerűen arról volt szó, hogy egy néptelenné vált vagy fluktuáló lakosságúvá lett területen feltétlenül valamilyen hasznosításra volt szükség, már csak a hadellátás és a 452