AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

végül az életét is feláldozta az uralkodó szolgálatában a nagy ügyért. Rendi szemszögből nézve a kérdést, ezek a katonai vezetők végtére a magyar király emberei is, nemcsak a császáré. Helyük tehát, ha itt megtelepedési hajlandóságot mutatnak, a nemességben van, csakis ez felelhet meg érdemeiknek is, de eredeti társadalmi státusuknak is. A fő probléma nem is annyira ezeknek az előkelő és gyakran igen művelt katonáknak a megtelepedése. Inkább az, hogy a felszabadító háború az alkalmatlan legfelsőbb vezetés miatt nagyon vontatottan haladt. A hűbéri jellegétől és a birodalmi rendi segítségtől erősen függő császári seregben a legmagasabb vezetői állásokat fejedelmi sarjak vindikálták maguknak, akik csupán pretenziókkal, de nem katonai tapasztalattal rendelkeztek és a török elleni hadviselésre különösen, kevéssé voltak alkalmasok. Ki vételt csak Lotharingiai Károly majd később Szavojai Eugén képeztek, kiknél származás, képesség és tapasztalat egybeestek. Általában a vezetés második garnitúrája volt az igazi hivatásos — és érdemes — katona. Ez a „második vezetőgárda" szinte az egész Európából tevődött össze. A németek mellett sok köztük az olasz, pontosabban: itáliai, a lotharingiai, a németalföldi francophon (vallon), de vannak spanyolok és britek — főleg írek és skótok — legkevesebben vannak a tulajdonképpeni franciák, akiket a Bourbon-politika tiltóereje tart a császári szolgálattól távol. Arányuk azonban, ahogyan távolodunk az 1683—1686 közti évektől, egyre inkább csökken, részben a Nyugat-Európában végbement politikaikatonai események miatt, részben az általános lelkesedés lelohadása és a természetes háborús veszteség miatt is. Helyükbe egyre inkább frissen avanzsált német tisztek lépnek, úgy, hogy a háború végére a sereg „összeurópai" második vezetőgárdája is egyre inkább a közeli német területekről pótlódik és utoljára tényleg „német" sereggé válik. A használati nyelv a német, akkor is, ha a tisztek egymásközt franciául vagy olaszul is beszélnek. Egyébként meg kell jegyezni, hogy a nyugat-európai etnikumra utaló családnevek nem mindig fednek ezekhez az országokhoz tartozó személyeket. A császári szolgálatban már a harmincéves háború óta folyamatos a tiszti keretek importja és francia, spanyol, brit nevek néha az anyák ágán német nyelvű embereket takarnak. Ez a lényegen nem változtat: a visszafoglalás tényéért zsold és zsákmány jár, s ez sokszor ingatlan és indigenátus együttes adományozását hozza magával: csakhogy indigenátust 1687 után, országgyűlés hiányában, nem lehet becikkelyezni. Magától értetődik, hogy az egyre inkább fizetésképtelen császári kincstár az el-elmaradozó nagyobb tiszti fizetésekért is szívesen ad gazdátlan vagy ilyennek tekintett fekvőségeket. A közkatonát, szubaltern tisztet, aki a zsoldból él, kevésbé lehetett fizetetlenül hagyni — pszichológiai okokból is —, míg éppen ezeket az előkelő katonákat inkább; ők várhattak, illetve lényegében csak a jövőben profitábilis ingatlanokkal is kielégíthetőnek látszottak. De bizonyos, hogy ez a módszer kétfelé is hátrányosnak bizonyult. Egyrészt, a tisztet olyan cselekményekbe sodorta, melyeket különben elkerült volna, másrészt — és jelen tanulmány szempontjából ez a fontos — mert az autochton nemességgel érdekellentétbe került, hiszen a magyarok a felszabadított területeket teljes joggal tekintették volna a magukénak. Különösen azok a magyarok sérelmezték jogosabban a császári eljárást, akik maguk is résztvettek a felszabadító háborúban, akár önkéntesként, akár 450