AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

„Előkelő idegenek": tisztek, hivatalnokok, nemesek Bár attitűdben sok vonatkozásban megegyeztek a többi katonával és a katonasághozta telepesekkel, de szerepük fontossága és részben pretenzióik miatt is, külön kell említenünk a keresztény idegenek egy számban nem túl nagy, de igen fontos csoportját: az előkelőek rétegét. Nem homogén eredetű ez a csoport, de a funkciója azonos: a vezetés és a szervezés, a harctéren és a mögöttes területen egyaránt. Ennek a csoportnak az egyik jellegzetessége éppen a sokféleségében van. Fejlett individuumtudatuk miatt magatartásuk az autochtonokkal szemben rendkívül eltérő: a legnagyobb jóindulattól a legvadabb ellenségességre minden attitűdre találni közöttük példát. Két nagyobb főcsoportra oszthatók: a katonai vezetőkre, akiknek a magyarországi szereplés esetlegesség és a hivatalnokok- és földesurakéra, akiknél egy megtelepedési vagy állásvállalási tendencia bizonyosfokú beilleszkedésre késztet. Azokkal a katonákkal, akik megtelepedésre Magyarországon számbajöhettek, a bécsi udvari politika már jóval a felszabadító háború előtt foglalkozott. Az 1655-ös országgyűlés óta sűrűn kaptak indigenátust a császári ház hívei. A felszabadító háborúval a helyzet annyiban változott, hogy most birtokadományra, megtelepítésre sokkal inkább van lehetőség, mint előbb, a csonka államterületen, ahol csupán egy-egy háramlás alkalmával volt mód az érdemes katonák szerény jutalmazására; s ez is a rendek éber figyelme mellett történt, hiszen már 1550 óta a honfiúsításhoz a rendek hozzájárulása kellett (1550. 77. te). 1687-ben a 27. törvénycikk megújítja ugyan az 1608. és 1659. évi korlátozásokat az idegenek méltóságszerzésére vonatkozólag, de — jellemzően — itt már ,,personis nationalibus et indigenisque benemeritis"-ről van szó, azaz az érdemes nemzetbeliekről és honfiúsítottakról, ami gyakorlatilag szabad kezet ad az uralkodónak, aki 1687 óta örökös király, tehát nincs kiszolgáltatva a választókirályság — amúgy is teoretikus — esetlegességeinek. Az előkelő családokból származó tisztek most már nemcsak a magyar nemesekkel egyenlő társadalmi státust kaphattak az országban, de a Jus Armorum alapján gazdátlan területnek tekintett országrészben akár nagy kiterjedésű földbirtokot is. Ezzel természetesen az udvari politika élt is. Jellemző, hogy míg 1559 és 1600 közt az indigenátusban részesített és országgyűlésileg becikkelyezett honosítások száma nem érte el a húszat sem — ezek közt is volt olyan, aki anyai ágon magyar származású — 1603 és 1649 közt már 48 indigónát cikkelyeznek be, bár sokszor egyazon család több tagját egyszerre. 1655-ben a honosítások száma már 17, 1659-ben 33, 1662-ben átmenetileg csak 5, de 1681-ben már 32, 1687-ben, tehát a felszabadító háború folyamán nem kevesebb mint 107. Figyelemreméltó, hogy összetételüket tekintve, az utolsó alkalommal a háború ellenére is kisebbségben vannak a katonatisztek — köztük mutatóba egy-két szubaltern is — de inkább magasabb rangúak; a honosítottak zöme a császári ház udvari tisztségviselőiből és hivatalnokaiból, különösen a bécsi Hofkammer tanácsosaiból tevődik össze, akik itt birtokot remélnek. Kétségtelen, hogy ezek a külföldről jött katonák hivatkozhattak érdemekre a török kiűzésében: nemegy közülük (pl. Veterani, Heissler Donát) 29 OSZK Évkönyve 1982—1983 ^fcÍTtf