AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

szert, takarmányt; — ha szépszerével nem adjátok ide, erőszakkal kell azt elvennünk." Itt kapcsolódik bele a második szempont, egy nagyon fontos szociológiai tényező: a nyelvi kommunikáció kérdése. A katona idegen, magyarul (szlovákul) nem tud, az autochton helyi lakossággal közvetlenül nem képes érintkezni ; tolmács nincs mindig kéznél, s ha van is, az gyakran egy már régebben itt szolgáló katona, aki nem bízik a helyi lakosságban. A kommunikációképtelenség fegyveres és fegyvertelen között súlyos nézeteltérések magvát rejti magában. Minél nehezebb tolmácsot találni, minél idegenebb a katona nyelve, annál nagyobb a konfliktushelyzet veszélye. Nagyon jellemző ebből a szempontból Sőtér Ferenc Pest vármegyei alispán figyelmeztető levele 1687. május 16-án Kecskemét és Körös lakosságához: „... féltő portékáját házánál ne tartsa, hanem az belső kerítésben vigye és hordgya késedelem nélkül s az Templomokba, mert ez igen csintalan nép s nem német (?) hanem más idegen nemzetségből álló, s nem az ő Felsége népe közül való, hanem más Herczeghsógekbül álló, nehéz lenne az Salagvárdának ( = salva guardia-nak) az egész Város jószágát megótalmazni." Nem tudni, milyen nemzetiségű katonákról van szó; lotharingiai franciák, vallonok vagy itáliaiak éppúgy lehettek, mint esetleg a magyar fül számára teljesen érthetetlenül csengő, alnémet dialektust beszélő brandenburgiak vagy szászok, sőt esetleg svédek is. Bizonyosan nem osztrákok vagy csehek voltak, mert azok „ö Felsége népe közül valók". Ez az idézet is mutatja, hogy az „extraneus" katonaságon belül is voltak különbségek, már csak azért is, mert az uralkodó országán belüli katonák kihágásai esetén jobban volt lehetőség jogorvoslatra, mint a távolabbi országokból származók esetében. A császári csapatok katonaanyagának minőségváltozását még egy körülmény valószínűsíti. A francia támadóhadjárat (1689) óta a háború a nyugati hadszíntéren is folyik és itt nyilván a legjobb ezredeket kellett felhasználni. A katonának jelentkezők pedig szívesebben mennek egy olyan sereghez, melynél a fogságbaesés vagy sebesülés alkalmával jobb bánásmódot, emberibb körülményeket remélhetnek, mint a török hadszíntéren. A török birodalom belsejét, azaz a balkáni országokat, Boszniát, Szerbiát, Albániát megjárt katonák nyilván tapasztalat alapján olyan szörnyű kegyetlenségek hírét vitték meg, amely a katonaéletre elszántakat is visszahökkentette. Csupán az az elem maradhatott rezervoárnak, amelynek nemigen volt vesztenivalója és a magyarországi hadjáratokat gyorsan történő zsákmányszerzésre alkalmas lehetőségnek tekintette. Ez az elem is, még ha eredetileg fegyelmezettebb is lett volna, a rossz ellátás, a terepnehézségek, a törökkel való harc kegyetlensége és a lakossággal circulus vitiosusként romló viszony következtében egyre durvább és fegyelmezetlenebb lesz. A nyugati körülmények közül jövő katona ezenkívül bizonyára nem értett meg a hódoltsági és peremtáji jobbágy körülményeiből valamit, éspedig azt, hogy ezeknek a jobbágyoknak nincsen meg a nyugati viszonyok közt megszokott tartaléka. A török adórendszer és részben bizonyára a kettős adózás is, olyan viszonyokat teremtett, melyek mellett a jobbágynak úgysem volt érdemes tartalékot gyűjtenie, sem többtermelésre törekednie, mert — főként a törökök — azt úgyis elvették volna tőle valamilyen címen. A nyugati katona hihetőleg ezt a tartalékot kereste rajta, hogy eltarthassa 447