AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

telő levelekből, leiratokból ismerhető meg, melyeket a török katonai hatóságok a magyar mezővárosokhoz vagy falvakhoz, azok népéhez intéznek: ezek telve vannak fenyegetésekkel — s azok, akikhez szóltak, tudták is jól, hogy e fenyegetődzés nem csak szólam. Az mindenesetre, hogy a török hűbérrendszer nem ismerte a családi birtokjogot, sőt, a töröknél európai értelemben nem is lehet családról beszélni — bár akadtak egynejű, sőt keresztény feleséget vett törökök is — az idegensegtudatot velük szemben mindvégig segített fenntartani. A magyar népesség, mint általában a többi európai, keresztény is szinte mind, erősen családcentrikus: a família, mint társadalomszervező egység nélkül a társadalmi közösséget emberhez méltatlannak érzi. Ez nemcsak a nemesi, de az össztársadalmi kapcsolat alapja is. Mindenesetre a vallási eltérés mellett — mely egyben világszemléleti eltérés is — az a tény, hogy öröklődő helyzetű török földesúri családokból álló réteg, melyhez a magyar jobbágyfamília hozzákapcsolódhatott volna, nem alakult ki, fenntartotta a megszállást biztosító török csapatok tagjainak izolációját az autochton magyar népességtől. Az is hozzájárult ehhez a tényhez, hogy Magyarországon, bár szórványosan akadtak az iszlámra áttért „törökös"-ök, de nem volt nagy számú renegát, s főleg nem voltak olyan rétegek, melyek a renegáttá válásra hajlamot mutattak volna, mint pl. Boszniában. Opportunista és gyáva emberek minden korban voltak, a hódoltság periódusában is. Viszont sokkal erősebbek voltak a pszichológiai fékező tényezők. Az egyes népek rezisztenciaereje a renegáttáválással szemben még a török rabságban is eltérő volt: de úgy látszik, hogy a hosszú hódoltság ellenére is a magyarok rezisztenciaereje — mint a németeké és a spanyoloké is — sokkal erősebb volt, mint számos más európai népé, legfőképp a déli szomszédoké és általában a balkániaké. Igaz, a ,,törökösség"-et, a renegáttáválást a magyarok még a hódoltsági területen is meg tudták torolni. Mindez azonban igen erős kohéziós ellenállóerő meglétét tételezi fel, sőt, ezt bizonyítja. Nagyon figyelemreméltó tény ez különösen akkor, ha figyelembe veszszük, mennyire eltérő volt ezzel szemben a keresztény fogságba került törökök magatartása. Éppen a felszabadító háború korszakában tömegesen kerülnek magyarok és németek fogságába török katonák és polgári lakosok, kézművesek, kereskedők. Ezek sokkal nagyobb arányban mutatnak hajlandóságot arra, hogy megkeresztelkedjenek és helyben maradjanak, vagy akár másutt Magyarországon telepedjenek le, mint ahogyan a magyarok mutattak hajlandóságot a renegáttá válásra. Tették ezt pedig annak ellenére, hogy kiváltságolt társadalmi helyzetüket, melyet a török uralom alatt élveztek, elveszítették. A tömeges törökkereszteléseknek nem tulajdoníthatunk valamiféle kényszerítő hátteret: a török hatalom, várfeladási vagy békekötési esetben gondoskodik az iszlámhitűek elvonulásának biztosításáról a szultáni területre. Arról van szó, hogy a keresztények közé került törökök maguk is tömegesen hajlottak az általuk is magasabbrendűként felismert keresztény vallásra való áttérésre. Ezt a jelenséget, nem is a hódoltság végén, hanem inkább annak első évtizedeiben, Salomon Schweiger is észrevette. A felszabadító háború során a tömeges méretű — de nem csoportosan történő, s így spontánnak tekinthető — törökkeresztelések nemcsak Budára vagy Pécsre 444