AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

erősebb a törökellenessóg Németországban — Dürer is a képviselői közé tartozott — itt a röplapsajtó nagyon széles körben tudatosítja 1529 óta a veszedelmet és mindvégig tudatosítja a felszabadító háborúk koráig. Daniel Defoe már a felszabadító háború után néhány évvel egy publicisztikai cikkben a török ellen harcoló birodalmi hadak vérveszteségét 200 000 főben jelölte meg: és 145 év alatt ez a szám nem is látszik túlzottnak. A ködös vágyálomkép: a „kizil elma", a keresztények nagy városa megszerzése után áhítozó török hódító-aspiráció végül is 1529 és 1683 kudarcához vezetett, ami előbb jórészt a magyar aktív szembeszegülés lefékező hatásának majd az összeurópaiegyetértósnekkövetkezménye: ez a Nyugatról elhárította a veszedelmet. Az első európai védelmi erőd vonal: a magyar végvárláncolat jól funkcionált. A török fő ellenségét nem is annyira a magyarban, mint inkább a nálánál sokkal erősebbnek felismert „bécsi király"-ban, a Habsburg-házban és az általa vezetett Német-Római Birodalomban látta, ezt akarta megtörni, mert tudta, hogy ha ezt sikerül legyőznie, az egész Magyarország is az ölébe hull. Hogy ezt elérje, mindent megtett arra, hogy a magyarok és a „bécsi király" s az általa hozott segédhadak, ezen túlmenően általában: a németek közt viszályt szítson. Ezért a török gyakran a némettel szemben kedvez a magyarnak; de alapvető magatartásán, hogy a magyart is csak rajának tekintse, nem változtatott. A német—török ellentétben bizonyosan a hatalmi mellett etnikai ellentét is szerepet játszott, mivel az itt összeütközésbe kerülő német ós török elem közt egészen éles az értékmérő-különbség. A német katonaelem inkább polgárosodásra törő, a török viszont kifejezetten katonai, hódító-hűbéri jellegű, „uraskodó" tendenciájú, melyen alig változtat az, hogy van egy szűk — de elsősorban a hadseregből élő — városias, iparoskereskedő rétege is. Amikor „török"-ről beszélünk, mindenesetre egy tényt figyelembe kell venni. Ahogyan a Királyi Magyarországon álló külföldi, birodalmi, császári idegen segélyhadak jellege sem egységes, nem egységes a török sereg sem. Az anatóliai türk mellett képviselve van benne elsősorban a balkáni renegát elem: különösen a bosnyák ós az albán, de a birodalom szinte minden népeleme. A Zrínyi által emlegetett „Amirassen, fekete szeretsen" is feltehetően valóságos elem költői feldolgozása. Még félelmetesebb volt a török állandó segédhada: a krími tatárság, mely lényegében alig volt egyéb a szultán hűbórében álló organizált emberrabló bandánál, melynek hadviselése sokszor magának a szultánnak is kellemetlenné vált, mert nem kímélte a török uralkodó alattvalóit sem. Ha a Takáts Sándor által nemegyszer emlegetett, a magyar vógbeliekkel modus vivendit találó török basákat és bégeket tekintjük, valószínűnek látszik, hogy ezek alapvetően inkább az anatóliai turkok sorából kerülhettek ki, akik, nemutolsósorban éppen azért, mivel hivatásos katonák voltak, jobban meg tudták becsülni a magyar hivatásos katonákat, végbeli militarisokat is. Ez a magyar vitézek és török harcosok közti kölcsönös megbecsülés azonban csak kivételes és a mélyén ott van a töröknek e korban gyakran ismert „ravaszsága" is: a magyarok és a másnemzetiségű idegen segédhadak közti ékverós szándéka. A török hatalom jellege legjobban azokból a köve443