AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

lem vert gyökeret: a török jöttétől való rettegés. A nem hódolt számára ugyanis a török jötte nemcsak kisebb-nagyobb vagyonkája elvesztésével, családja tönkretétele vei, de a rabságba hurcolással és az otthonából távoli földrészre szállítással is egyértelmű volt. Egy jobbágy számára pedig a török rabságból való megváltakozás esélyei sokkal csekélyebbek voltak, mint egy nemes számára. Szenvedéseitől idegen földön vagy a rabváltó trinitáriusok vagy még gyakrabban a halál szabadíthatták meg. A Királyi Magyarország jobbágysága a felszabadító háborút megelőzően egyazon nemzedék életében kétszer próbálhatta meg, mit jelent a töröknek az országban léte: 1664-ben és 1683-ban. Bizonyos, hogy szívesen vette a felszabadító háborút, de kevésbé szívesen azokat a terheket, melyekkel ez a háború járt. Nyilvánvaló az is, hogy eleinte — körülbelül 1690-ig — amíg a háború sikersorozat volt a császár és király fegyverei számára, szívesebben viselte a hadi terheket is. A nehézség az után kezdődött, amikor — az európai politikai helyzet változása következtében — a császáriaknak nagy áldozatába kerül az eddig elért eredmények konszolidálása is. Ügy tűnik, ekkor rendül meg a jobbágyság reménye sorsának jobbrafordulásában és a fokozódó katonai terhekkel, melyek a háború miatt sújtják, elvész a bizalma a felszabadulás lehetőségében is. Az Északkeleti Felvidéken, ahol Thökölynek még mindig számos híve volt, ez egyenesen a nyílt szembeállásig megy el, és olyan területen, ahol ritkán láttak törököt, a hírverés hatására remény éled még egy török védnökség alatti magyar fejedelemség létrejötte iránt is. Erdély jobbágysága már 1660-ban megtanulta mit jelent a török hatalom: állandó veszedelmet. Ez a pusztítás, aminek ekkor a Maros és a Küküllő völgye áldozatául esett, az erdélyi országlakosok széles tömegeiben tudatosíthatta, hogy a fejedelmi hatalom ingatag védelem a köznép számára. Hogy ez a pusztulás leginkább a magyarok lakta folyóvölgyeket érte, Erdély egész utóbbi sorsára jelentősen hatott. Lotharingiai Károly seregének erdélyi bevonulása és a Lipót király által adott diploma után itt az országlakosok nem vágytak másra, mint a nyugalmi helyzetre. Nyelvelterjedés, öntudat, latinítás A felszabadító háború korszakában az ország északi és nyugati részén számos német és szláv nyelvű lakos él. Egyrészük osztozik a privilégiumokban: nemes vagy szabad királyi városi polgár. Létszámukra vonatkozó becslések különbözőek: bizonyos, hogy a Kárpátok és a Mátra—Bükk vonulatai közti területen a szlovák népesség, melynek neve általában Sclavus, helyenként többségben van. Az egyházak által felnevelt értelmiségi rétege — katolikus és protestáns egyaránt — főleg pap és iskolamester, csak most kezdi el saját identitását hangoztatni, magát gyakran Pannon-nak nevezve, ami a Scytha-magyarral szemben bizonyos ellenpólust jelez. De külföld felé még általános a „Hungarus" megjelölés. A német lakosság egyrósze bányavárosi, másik szabad királyi vagy szabadalmas mezővárosi polgár. Az alsó-magyarországi bányavárosok németjei — a bécsi Hofkammer alatt — bizonyos autonómiában élnek, melyben 439