AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

pességrész, a török—tatár pusztítások véráldozata, a rabszedések és a védettebb földrajzi helyzetű románság nagyobb természetes szaporodása következtében számszerűleg kisebbségbe kerül, és bár privilégiumait meg tudja őrizni, egyre inkább kénytelen észrevenni, hogy a privilégiumokban nem osztozó idegen nyelvű, nagyrészt az utolsó század alatt beszivárgott, eddig csak munkaerőkónt számbavett román lakosság is jelét adja annak, hogy saját identitására ráébredt és azt meg akarja őrizni. Ez pedig görög-ortodox vallásához való ragaszkodásában és pópái egyfajta vezetőszerepóben nyilvánul meg. A románok eredeti vezetői: kenézek, boérek a fejedelmi korban már összevegyülve a magyar nyelvű nemességgel, azzal tartanak, nyelvüket is feladják, a nép nyelvén beszélő, abból kiemelkedett ortodox papok viszont, privilégium nélkül is, egyfajta, ha nem is nagyon színvonalas szellemi vezetőréteggó válnak, mely elég erősnek érzi magát arra, hogy hívei nevében tárgyaljon a földesurakkal. Rájuk és nem a más nyelvű földesúrra tekint fel a román jobbágy, mert bennük bízik, őket tartja igazi vezetőinek. Mikor 1687 után Erdély újra meghódol a magyar király előtt, az új kormányzat már figyelembe veszi e nagyszámú népelemet is, és egyházi uniójukra törekszik, bár a rendi állás kérdését nem kívánja megbolygatni. így az a sajátos helyzet alakul ki, hogy a négy vallás és a három nemzet jogállásának biztosításával a Habsburg dinasztiának sikerül Erdélyben egyfajta stabilizációt biztosítania. E stabilizáció kétoldalú: egyrészt Bécs, de másrészt az erdélyi, főleg magyarerdélyi rendek konszenzusa vezet oda, hogy a transzilvanizmusnak nevezett elkülönüléstudat továbbélhet, sőt erőre is kap. A magyar identitástudat hordozói: nemesség, vitézlő rend Rendkívül fontos szembenézni azzal a kérdéssel: ki ebben a korban a magyar identitástudat hordozója? Magyarország-e vagy Erdély? A XIX. századi történetírás egyértelműen — a fejedelmi korszak magyar nyelvű kormányzatát szem előtt tartva — az egész XVII. századon át Erdélyt tartotta a magyar identitástudat fő hordozójának. Erdélyi vagy kelet-magyarországi származású, zömében kálvinista vallású történészeknél a transzilvanocentrikus szemlélet érthető, ha nem is helytálló. Az identitástudatnak ugyanis valójában a királyi Magyarország és annak lakói legalább annyira voltak hordozói, mint az erdélyiek, de még a hódoltságiak is; tagadhatatlan, hogy az utóbbiak az előbbieknél is több áldozatot hoztak azonosságtudatuk érdekében. Nem lehet tehát egyik országrészt sem a másikkal szemben elsőbbségben részesíteni. Az azonban tény, hogy a magyar államot, a Magyar Királyságot, a történelmi országot névben is — és az európai földrajzi-történeti köztudat szerint is — a Királyi Magyarország jelentette. Kérdés már most, melyik volt az a réteg, amelyikben az identitástudat a legerősebb vagy pontosabban: melyek azok a rétegek és melyek azok a pontok, ahol ez a legjobban kifejezésre jut ? Vegyük társadalmi és földrajzi szemléletben röviden vizsgálat alá az országot. Bizonyos, hogy a királyi magyar területen a magyarságtudat elsődleges hordozója a nemesség. A rendi jogok birtokosaként a politikai életben és az igazgatásban kulcsszerepet játszik, létszáma és a lakosságon belüli aránya 432