AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

is viszonylag elég magas, mintegy 5—8%, ami kb. 800 000 lakost számítva, mintegy 40—60 000 főt tehetett ki. Ez a réteg jogállása miatt roppant asszmilálóképes, az országba került német és horvát urakat, de a többi külföldit is, aki itt főleg katonai szolgálat kapcsán tartózkodik, összeházasodás esetéin be tudja olvasztani. Horvátországban és a szlavón területen a szláv nyelvűség nem el választó vonal: ami a magyar és a horvát nemes között a fő különbség, az a terület, amelyen él, és a belőle folyó területi nemesi autonómia. Éles eltérés nem mutatható ki: azonban a közös sors, a török elleni közös harc, a Korona azonossága egybekovácsolja a magyar és a horvát nemeseket, akik — mint a Zrínyiek is — kétnyelvűek és nem képeznek igazi idegen elemet, inkább csak helyi sajátosságot. Bár a horvát területnek a külföldi köztudatban saját múltja, közjogi helyzete ismert — az országleírások Croatia vagy Ulyricum névvel külön ismertetik a Drávántúlt — a valóságban az összefüggés magyar és horvát nemesi társadalom közt sokkal szorosabb, különösen a mindkét területen birtokos főnemesi családok és familiárisaik vonatkozásában. Emellett megjegyzendő, hogy a horvátok migrációja a Dráváninnen felé lényegesen erősebb, mint a magyar nyelvűeké a Drávántúl felé. Ügy tűnik, ez a Dráva és Száva közt elterülő terület, ahol összezsúfolódik a török elől menekült sziavon és horvát nemesség és ahol a Túrmezőn régi nagy kisnemesi autochton közösség is él, elvándorlási terület, mintegy nemesi rezérvoár a Dunántúl, de az ország más részei felé is. Egyáltalán a nemességnek az egész magyar államterületen már a török hódítás előtti időszakban is az összlakosság arányában nagyon számottevőnek kellett lennie ahhoz, hogy elbírja a török háborúk roppant véráldozatait. Valószínű, hogy a magyar nemesi öntudatnak, mely magát a rossz sorsban a múlt nagysággal vigasztalja, az ország roppant területéről való tapasztalati kép mellett — aminek kialakulásához a nehézkes közlekedési viszonyok is hozzájárulnak — az aránylag nagy létszám tudata az egyik gyökere. Amellett a török háborúk korszakának nemesítései a kor vitézi tettei ellenére sem voltak úgylátszik oly nagyarányúak, hogy azok a középkorvégi régi magyar nemesség jellegét jelentősen átalakították volna. A délszláv és német eredetű magyar új nemesek és a hazai nemnemes rétegekből felemelkedettek is, nemes leányokkal kötött házasságok révén olvadtak be a magyar nemesi társadalomba, s az e házasságokból származó utódaik az anyák nemzetiségi és politikai azonosságtudatát vitték tovább, akkor is, ha nem vettek fel új nevet: csak idegen hangzású családnevük tanúsította származásuk emlékét, de anyáik és nagyanyáik révén már teljesen magyarokká váltak s elfogadták e közösség társadalmi és politikai hagyományait. Arra a kérdésre tehát, hogy vérségi közösség-e ebben az időszakban a magyar nemesség ? — határozott igennel lehet felelni. Nem egyedi eset ez Európában, hiszen, igaz, néhány évtizeddel később, a XVIII. században, Franciaországban is felvetődik az ottani nemesség definíciója kapcsán a közös vérségi eredet kérdése: a frankoktól való származás problematikája. A királyi Magyarországon az azonosságtudat hordozói közt különleges szerepet töltenek be a főnemesi családok. Időszakunkban összeházasodásuk az örökös tartományokbeli vagy birodalmi hasonló állású rétegekkel még nem öltött nagyobb arányokat; etnikailag meglehetősen zártnak tekinthe28 OSZK Évkönyve 1982—1983 433