AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

ágostai evangélikus vallása, gazdasági érdeke is zárt egységgé tette a szászságot, mely, ha úgy adódik, nem habozik a fejedelemség közös érdekét is alárendelni a saját céljainak. Az erdélyi identitástudat a szászoknál volt a leggyengébb és a székelyeknél a legerősebb, noha a fejedelmi hatalom a székelyekre nehezedett a legerősebben, részben azért is, mert a protestáns jellegű fejedelemség a zömében katolikus székelység társadalmi érvényesülésének gátakat szabott. Az erdélyiek ekkori érzületére nagyon jellemző az a XVII. század második feléből való versezet, mely Allocutio ad Hungaros — ad Siculos — ad Saxones — ad Valachos — ad Hungaros advenas címet visel. A versezet írója tisztában van a tényleges erdélyi etnikai viszonyokkal és nem a közjog, hanem az etnikai származás alapján szólítja meg az egyes népeket. „Magyarság még eddig tied az regimen, De felőled rosszat mutogat az omen..." Megjegyzi, hogy „Erős végváraid mind másoknál vannak" és magába szállásra szólítja fel a magyart. Isten büntetése ez a helyzet, mert a magyar kevély, gőgös, nagyot akaró: „Elromlott országod, mégis oly fennen vagy..." — mondja róla. Rettenetes tükröt tart a magyar elé: szennyes beszédű, rossz példát adó, prédáló és megvesztegethető, s kivált a gyengékkel szemben hatalmaskodó, amellett álnok, „Jámbornak... nyomorgató ja", viszont „gyilkos latornak... párttartója". Észreveszi, hogy a magyar önbizalma irreális, mert „Király, úr és nemes annál feljebb tartja magát Mentől alább esött országunknak sorsa." Végül azzal zárja, amit immár másfél százada mondanak, szinte egységesen, katolikusok és protestánsok: „Istentől küldetik rád bűnért pogányság." Sajátos, hogy itt, bár a vers az erdélyi magyaroknak szól, a királyról van szó, aki nem gyakorolja hatalmát Erdélyben. A sorokból kiérezhető, hogy a szerző nem választja el élesen Magyarországot és a magyarországi magyarokat Erdélytől és az erdélyiektől. A versezet további részeiben sajnálkozik azon, hogy a székelység „Immár nagyobb része jobbágyságra szorult" irigyeli a szászokat egyetértésükért „Szegénynek, boldognak mind egy az törvénye / Nincs ott hamis mentség: nemes ember vagyok." De észreveszi számbeli hanyatlásukat is, és észreveszi a románok térfoglalását, akikről igen kedvezőtlen a véleménye. De nem kíméli a Magyarországról jött jövevény magyarokat sem: rossz példát adnak Erdélynek; inkább maradtak volna otthon. Mint ebből is látható, az erdélyi magyar és a magyarországi magyarság viszonya, erdélyi magyar szemmel nézve kétarcú, de inkább a magyarországiaktól való elkülönülés irányába mutat. (Ezt a tendenciát egyébként utóbb, Rákóczi szabadságharcának eseményei is megmutatták.) Erdélyben sajátos ütközés mutatkozik a rendi és a nyelvi-szokásbeli identitástudat között. Ennek egyik magyarázata bizonyosan a kortársak ama felismerése, hogy a fejedelemség etnikai képe átalakulóban van. A fő gond itt a mintegy másfél százada stabilizálódott rendi egyensúly megőrzése, ami mögött háttérbe szorul nyelvi-szokásbeli egységek számarányának eltolódása. Ez az időszak ugyanis, amikor Erdélyben a magyar nyelvű né431