AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

Erdély és szerepe Különleges a viszonya a „Hungarus"-nak Erdéllyel, a főleg magyar nyelvű Erdélyi Fejedelemséggel és annak lakóival. Az erdélyi fejedelem elvileg a magyar király fősége alatt áll, de kénytelenségből tényleg sokkal inkább a török szultántól van függésben, sőt annak olykor kifejezetten hűbérese. Ez a kapcsolat egyetlen keresztény magyarnak, anyaországinak vagy erdélyinek sem lehetett örvendetes, de realitás okozta kényszerként mégis elfogadták, mint egyfajta status quo-t. Az erdélyi fejedelmek néha (pl. Bethlen idején) megpróbálják a magyarországiakat is hatalmuk alá vonni, de ez mindig sikertelen marad, részben egy kevéssé figyelembe vett geopolitikai realitás miatt is: a törökök ugyanis a királyi Magyarország területét mindig mint későbbi hódításukat, elfoglalandó területet tekintették, s nem kívántak osztozni abban az erdélyi fejedelemmel, akit csak tolerált „gyaur" alattvalójuknak tekintettek, ha ezt néha udvariasabb formulába is takarták. Jelentősebb azonban az a tény, hogy Erdélyben a hosszú elkülönülési időszak alatt egy sajátos, bár színezetében és nyelvében is erősebben magyar nemzetiségfogalom alakult ki: az erdélyi. Identitásmeghatározója ennek is a kereszténység, de itt a négy „recepta religio" értelmében, amely ténylegesen protestáns túlsúlyt jelent, s amely mellett az ortodox vallás csak tolerált, magas lélekszáma ellenére is. A szuverén: a választott fejedelem, aki respektálja egy rendi népfelségi elv alapján a három „natio": a magyar, a székely és a szász jogait, melynek keretében lényegében magyar és német nyelvű elem él együtt, gyakorlatban magyar túlsúllyal, a számban egyre növekvő, de jogilag nem képviselt román lakossággal, melynek kisszámú saját nemesei nem képviselnek a magyar nyelvűétől lényegesen eltérő akaratot. Az erdélyiek öntudata ekkor tehát sajátos formában elkülönült, de bizonyos affinitást mutat a magyarországiaké iránt. Azonban privilégiumaikat, kialakult (főleg vallási) erőviszonyaikat és viszonylagos nyugalmukat féltve a Magyarországhoz való visszacsatlakozástól óvakodnak és inkább kitartanak saját fejedelemségi állam- és nemzetkoncepciójuk mellett. A fejedelemség magyar jellegű — hiszen lényegében az országterület egy részének leválása következtében jött létre —, de ebben a magyar részországban az addiginál sokkal nagyobb szerep jutott a partikuláris erőknek : a székely, de különösen a szász testületeknek. A székelyeket a fejedelmi hatalom ismételten megkísérelte ugyan maga alá gyűrni, de csak annyit sikerült elérnie, hogy a hűbéri erőket a székely székek területén is megerősítette a régi autonómia rovására: a székelyek testületi önállóságát nem sikerült felszámolnia. A magyar nyelvű székelységnél is kevesebb eredményt ért el a fejedelmi hatalom a szászokkal szemben. Ez az erő, mely a városi privilégiumok bástyája mögé húzódott, teljesen német mintára szervezkedett, városai demográfiai utánpótlását részben saját falvaiból, részben azonban a német-római birodalom territóriumaiból kapta, s ezekkel a territóriumokkal elénk kulturális kapcsolatot is tartott. Tudatos elkülönülését az erdélyi szászság a középkortól kezdve megtartotta, saját identitástudatát az idők során csak még jobban megerősítette. Privilégiumai mellett német nyelve, 430