AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

katolikus népességrész szellemi, gazdasági és politikai előretörésének, de a politikai eseményeknek is következménye volt. Az 1664. év eseményei, Vasvár lelki utóhatásai még az addig lojális katolikus rendek bizalmát is megingatták az uralkodóban; az 1670-es évek eseményei éppenséggel az egész addigi, uralkodó és rendek közti megegyezést felborítani látszottak. I. Lipót közismert passzivitása nem kedvező befolyásokat is involvált, melyek elfordították tőle az ország lakosságának nagy tömegeit. Ez azonban személyes és nem dinasztikus konfliktus maradt. Kétségtelen, hogy szomszédos Lengyelországban is kimutatható volt bizonyos ódzkodás a külföldről beszármazott dinasztiákkal szemben. A lengyel respublika azonban nagy és önmagát Magyarországnál sokkal inkább megvédeni képes egység volt, amelynek kritikus pillanataiban is mindig akadtak sorsszerű védelmezői. Magyarország sokkal inkább rászorult a külföldi területek felett is uralkodó dinasztiára, nemcsak külső, de belső gyengesége miatt is. A külső veszély oka a török sokkal nagyobb katonai ereje; a belső gyengeség oka azonban az a disszonancia volt, mely már a XVI. század elején is megmutatkozott a főés köznemesség ellentétében, s amelyet utóbb a reformáció, sőt annak különböző irányai is csak még jobban elmélyítettek; végsőfokon ez eredményezte Erdély maradandó elkülönülését is. Kétségtelen, hogy a Habsburgok német ágának tagjai, kik az univerzális császárság, a római birodalom örökösének érezték magukat s ebben a jogi felfogásban is éltek és tevékenykedtek, nem igyekeztek azon, hogy bármelyik országukban is az illető országgal valamelyik másiknak a rovására azonosuljanak, úgy mint azok az uralkodók, akik csak egy meghatározott terület szuverénjei kívántak lenni. Sőt, inkább univerzális presztízsüket, nemzetfelettiségüket domborították ki. Ez a jogilag kevésbé tájékozottak számára őket alattvalóikkal nem eléggé azonosulóknak, idegenszerűeknek, öncélúan dinasztikusaknak is tüntethette fel. Ezt olykor nem magyar alattvalóik is nehezményezték: az uralkodójuk szuverenitására a középkor óta büszke magyar rendek, kik csak éppen ekkor fogadják el az örökös monarchia tényét, természetszerűen nem örültek annak, hogy királyuk gondját más országokkal osztja meg: de kényszerhelyzetben voltak. Az uralkodóval való azonosulásnak tehát voltak súlyosan nehezítő tényezői. Mégis, a bizalmi válság ellenére sem tekinthető sem Lipót király, sem a Habsburg-dinasztia „idegen"-nek: sőt, az 1687. évi törvénnyel válik igazi uralkodóházzá Magyarországon. Az uralkodó egyéni magatartása, csapatainak viselkedése a felszabadító háborút megelőző időszakban és alatta, okozhatott ugyan krízist, a rendek és a köznép ellenérzését válthatta ki, de mégis Lipót volt a magyar király, az ő égisze alatt folyt — bármily nyomorúságosan is — előbb az ország védelme, majd pedig megszabadítása a külső török veszedelemtől. Ezt az alapvető kapcsolatrendszert király és nemzet között rontotta meg döntően a Jus Armorum alkalmazása: és nem véletlen, hogy a Bákóczi-szabadságharc akkor indul meg, amikor a Jus Armorum gyakorlati végrehajtása — a háború ideiglenessége után — végérvényes formát kezd ölteni. A harmadik tényező a nemzetiségi identitástudatban a születésen — vagy olykor: honfiúsításon, befogadáson — felépülő közösség. Ez a nemességen és a szabad királyi vagy más kiváltságolt városokon kívül, a földes428