AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

szakban ez az uralkodó — immár másfél évszázada a Habsburg-házból kerül ki. Igaz, ez a király nem székel az ország területén és nem is beszéli többnyire az ország nyelvét, vagy pontosabban: az országban beszélt nyelvek közül a legfontosabbat, a magyart. Beszél viszont latinul, amit a rendi nemzet megért, mert ez a törvényhozás nyelve. Azonkívül székvárosa, Bécs elég közel van a magyar államterület határához; és a megmaradt magyar államterület elleni fenyegető ellenséges veszély egyben a saját székvárosa elleni veszély is. Érdekei tehát a magyar területek, legalábbis a kezén levő területek békés megtartása és fejlesztése felé mutatnak. Ezt azért is ki kell emelni, mert a XIX. századi történetírásban, de azóta is, sokat kísért ,,az idegen király" és „az idegen dinasztia" fogalma. Véleményünk szerint ez a kérdésfelvetés így némileg ahisztorikus. A XIX. századi fogalmak szerint a Habsburg uralkodó tényleg „idegen" lehet, de ez az „idegenségérzés" inkább az 1849 utáni események tudati vetülete történetíróink jórészénél és nem igazán egykorú. Lehet-e egyáltalán a XVII. század fogalmai szerint egy király „idegen", ha egyszer megkoronázták az államiság szimbólumával, a koronával, ha megesküdött az ország alkotmányára, hitlevelére, és ha a rendek legalábbis egyrésze meghódolt neki? Aligha. Kétségtelen, hogy már a korábbi századokban is felmerült — Magyarországon, de más országban is — a „saját nemzetből való" uralkodó gondolata, ami annyit jelentett, hogy a rendek saját körükből valót szeretnének, saját érdeküknek megfelelően, a trónon látni. Ez azonban rendszerint nem az egész országnak, hanem egy-egy hatalmi csoportosulásnak az érdeke. Úgy, ahogyan a XIX. századi (és ma is még élő) történeti felfogás emlegeti a „nemzeti király" szempontját, ez a XVII. században némileg anakronisztikus. Bár egy sor európai országban ekkor „nemzetbeli" dinasztia van (pl. Portugáliában, Szavojában, Svédországban), de éppen a legerősebbekben idegen vagy periferikus eredetű az uralkodóház. A navarrai (voltaképpen baszk) Bourbonok csak nehezen nevezhetők „igazi" franciáknak: mégse jutott eszébe a francia történetírásnak őket idegennek bélyegezni. Angliában éppen vizsgált korszakunkban váltja fel a „skót" Stuartokat a „holland" Orániai ház. Lengyelországban a svéd származású Wasaházat csak 1669-ben váltják le, nem egészen három évtizedre — a rendek sorából jött „nemzeti"-nek mondható fejedelmek. Spanyolország élén a német eredetű Habsburg-dinasztia áll, mely kapcsolataiban szorosan együtt is működik a németországi ággal. A Habsburgok kétségtelenül német dinasztia. Csakhogy a kor felfogásában a német—római császár — a császári méltóság jegyében — felette áll a nemzeteknek. így lehetett a Habsburguralkodó egyszerre német és magyar király; de ugyanakkor itáliai is, burgund is, németalföldi is, cseh is ós magyar is. Ezt annál könnyebben érezheti az uralkodó, mert ereiben a „regi szent királyok", az Árpádok vére is folyik, még ha csak kismértékben is. Magyarország előbbi dinasztiái: az Anjouk is, a Jagellók is külföldről származtak be. A kor embere számára a királyt nem vérsége, hanem az uralkodás ténye és legfeljebb még annak mikéntje minősíti. A király — a Habsburg király is — tehát nem lehetett „idegen", legfeljebb nem megfelelő, rossz uralkodó. Inkább arról van szó, hogy a magyar alattvalók egy tetemes részénél — különösen a protestáns vallásúaknál — hiányzott az uralkodó iránti bizalom, ami az uralkodó által is támogatott 427