AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

Ha mégis a magyarság mibenlétét, a korszakonkénti változásoktól függetleníteni igyekezve minden korra érvényes ismérvekkel igyekszünk körülírni, leginkább Michelet-nek a nemzetfogalmát vehetjük át. „La nation c'est un plebiscite de tous les jours" — ez a XIX. századi megállapítás, bizonyosfokig a XVII. század végi Magyarországra is alkalmazható. Neves történészünk, Berlász Jenő a „Ki a magyar?" kérdésre az alábbi meghatározást adja: „Magyar mindaz, aki magát származásától, anyanyelvétől és vallásától függetlenül magyarnak érzi és vallja, s ha lehetősége van rá, életét a magyar haza, nemzet- és népközösség szolgálatának szenteli." Ha a XVII. század átlagemberétől ilyen világosan megfogalmazott, magas etikai szintet is feltételező állásfoglalást nem is várhat el a történetíró, de ennek a gondolatnak egyfajta öntudatlan sejtését, kivált a Zrínyi Miklós működése utáni évtizedekben, feltételezheti. Ennek legalsóbb szintű megnyilvánulása pedig az volt, hogy az az ember, aki magát magyarnak, „regnicola"-nak érezte, elfogadta és vállalta azt a sorsot, ami számára osztályrészül jutott. Ellenállt a töröknek, ahogyan lehetett, nem lett renegáttá, törökké és nem is hagyta el az országot, hanem megpróbálta a saját hagyományainak megfelelő értékmérők szerinti életet; ha tehette, áthúzódott a királyi kézen maradt magyar területre vagy Erdélybe; ha pedig nem, helyben őrizte meg eszményeit és életformáját, amennyire azt az adott körülményekhez képest csak bírta. De tudatában erősebben kristályosodott ki a saját öröklött értékeihez: vallásához, családjához, nyelvéhez való ragaszkodás, és — nem utolsósorban — a magyar államrendhez való hűség is erős maradt benne, melynek szimbóluma akkor a magyar király volt. Nemzet és Mrály A XVII. század végi nemzetiségi identitástudat magyarországon három pillérre támaszkodik. Azegyik: a keresztény valláshoz való tartozás, a másik a magyar királyhoz való alattvalói jogviszony, a harmadik pedig az a közösség, mely a születésen — vagy ritkábban: a honfiúsításon — épül s amely rendi és területi-lakóhelyi kollektivitáson alapszik. Az első: a vallási öntudat összefogó jellegű. Bármily nagy is a különbség, sőt az ellentét katolikusok és protestánsok, ágostai vagy helvét evangélikusok között, mindegyik keresztény, azaz „Jézus hitén való" ahogy a korszak szóhasználata mondja. A dinasztia szándékai ellenében a vallásszabadságot az ország alkotmánya biztosítja. A kor magyarjai tudatában vannak annak a ténynek, hogy az országlakosok vallásilag megoszlanak, vannak katolikus és protestáns magyarok, de mindezek magyarok. Magyar azonban egyszersmind keresztényt is jelent, különösen élesen jelentkezik ez az iszlám vallásúak viszonylatában, akiket senki sem tekint magyaroknak, ha esetleg keresztény hitüket megtagadták, hanem ,,törökösök"-nek. A magyarság egyik kritériuma tehát a keresztény hithez való ragaszkodás. A második tényező: a magyar királyhoz való alattvalói jogviszony. A királlyal ilyen vagy amolyan okból elégedetlen lehet az alattvaló; lehet vallási, rendi vagy gazdasági oka az elégedetlenségének. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a magyar király alattvalója. A vizsgált kor426