AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

kat, szlávokat ( = Sclavi), horvátokat ( = Croaci), szászokat ( = Saxones), székelyeket ( = Siculi), oláhokat (=Valachi), rácokat, avagy szerbeket (==Rasciani), kunokat ( = Cumani), jászokat ( = Jazygi), ruténeket ( = Rutheni) és törököket (=Turcae). Azt jegyzi meg róluk, hogy mindnek külön nyelve van, bár a kölcsönös érintkezés („mutuum commercium") következtében vannak közös kifejezéseik is, amelyek hasonlóak. A ,,natio"-k sorában még az Eger-völgyben élő vallonokról sem feledkezik el, akiket Eburnak nevez, Liege vidékéről származottaknak tart: ezek, mondja, ma is — tehát a XVI. század első harmadában — franciául beszélnek. Oláh csoportosítása részint nyelvi, részint jogi, részint tényleg etnikai. Mivel akkor még Erdély különválása nem volt befejezett, természetesen a székelyeket, a szászokat és az oláhokat Magyarország lakóiként említi. A csehek nyilván a husszita időben bejöttek maradékai voltak, a Sclavi lehetnek szlovákok is, de szlavóniai szlávok is; a rácok is bevándorlók, a török elől jöttek a XV. században. A jászok és a kunok akkor már elmagyarosodtak, de privilégiumaik még oltalmazták egykori különállásuk emlékét. A rutének a Kárpátalján, s beljebb az ország belső részén is szórványosan élő, szláv állattenyésztő elem. Nehezebb az a kérdés: kik a törökök? Már a harmincas években megjelenő hódítók-e, vagy korábbi török hadifoglyokból alakult csoport, kik itt letelepedtek és megkeresztelkedtek, de nyelvüket megtartották ? Oláh csoportosítása azért jelentős, mert forrásul szolgált azoknak a leírásoknak, melyek később is az ország többeleműségét hangoztatják. A XVI. század végétől egész sora foglalkozik a külföldi műveknek Magyarország ismertetésével. Az ország lakosságának többeleműségét szinte mindegyik megemlíti. Itt most csak egyet lehet közülük kiemelni: a felszabadító háború korához viszonylag közeli Atlas Maior-ét (az 1630-as évektől 1662-ig fokozatosan bővülő szöveggel): Jan Blaeu kiemeli, hogy az országban három nyelvet használnak: a magyart, a németet és a szlávot. A nyelvi kérdésnél fontosabb azonban az a jellemzés, amit Blaeu a magyarokról általánosítva ad: harcias, dicsvágyó, pompakedvelő, büszke és — széthúzó. A kép elsősorban a nemességre szabott, de nem kevésbé jellemzi a magyar országlakosokat általában. Amit Blaeu leír, az a távoli, tárgyilagos szemlélő észrevétele. De — eltérően egy nagyon is eleven véleménytől — sajnos, nem tartható a császári ház rendelésére író, vagy valamilyen magyarellenes német elfogultságból származó pamfletíró előítéletének, hanem nagyonis világosan felismert ténynek. Zrínyi munkáiban szinte refrénként ismétlődik ugyanez a felismerés. Ez szinte etnikai kritérium. Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert az országlakosok többeleműsége, többnyelvűsége gyakran segítette elő a divergenciát a török uralom megerősödése idején is. A védettebb helyzetben levő német nyelvű, és sokszor birodalmi területekről kiegészülő városi polgárság és az északi Felvidék szláv nyelvű kisnemessége a rendi országgyűléseken is, de a mindennapi életben is, nem mindig és mindenben tudott azonosulni a legtöbbször magyar nyelvű, a központi országterületről származó és sokszor vele menekültként szembenálló elemmel, nemessel, polgárral, katonával. így az a kérdés: ki hát a magyar? — nem mindig volt egészen egyértelműen megválaszolható, különösen a nyelv oldaláról nem. 425