AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fülep Katalin: A feketehalmi oklevél. Diplomatikai és forrástani vizsgálat

— mind anyagilag, mind katonailag — szintén egyre nagyobb terheket rótt a népességre. Mivel állandó zsoldos haderő fenntartása a lakosság csekély anyagi teherbíró képessége és a kincstári jövedelmek szűkössége miatt lehetetlennek bizonyult, az államvezetés figyelme a székelység felé fordult, mert szabadsága fejében igénybe vehette katonai szolgálatát. Csakhogy a 16. század közepére a székelyek jelentős hányada erőtlenné vált katonai kötelezettsége ellátására, hiszen önálló birtok, saját gazdaság nélkül nem volt képes az önellátó katonáskodásra, ez viszont óhatatlanul szabad állapota elvesztését, az adófizetés kényszerét vonta maga után, s egyúttal a székelység hármas tagolódású társadalmi rendjének felbomlását. (1545— 1561 közti időszak.) Ezért az 1562-es felkelést lezáró segesvári országgyűlés figyelme — a zendülés irányítóinak megbüntetésén túl — az együttes terhelés alatt összeomlott közszékelyek felé fordult, s megpróbálta átmenteni őket a magánföldesúri igényekkel szemben honvédelmi célra. Ez azonban azt jelentette, hogy közvetlenül fejedelmi függőségbe kerültek (katonai terheket viseltek és 1562-től török portai adót is fizettek), miáltal helyzetük kedvezőtlenebb lett, mert ha székelyhez kötötték le magukat mindezektől mentesültek. Süllyedést jelentett ez az intézkedés azért is, mert míg egy szegény székely primőrhöz vagy lófőhöz kötötte le magát, egyezsége magánjogi természetű volt, ami azt jelentette, hogy ha eleget tett a megállapodásnak, ugyanolyan szabad állapotú lett, mint korábban volt, s földjét is visszaválthatta, hiszen semmiféle országos törvény nem szentesítette szabadsága elvételét. Éppen ezért 1562-ben, majd 1575-ben mind a fejedelem, mind a nemesség igyekezett közjogi síkra terelni a kérdést, azaz országos határozattal kimondatni jobbággyá tételüket. Az 1562-es végzések azonban nemcsak a közszékelyekből váltottak ki elégedetlenséget. A szultán adójának kivetése a székely előkelők érdekét is sértette, mert korlátozta jobbágyaik anyagi terhelhetőségét. A szegényebb lófők helyzete szintén rosszabbodott: adót fizettek, sőt várhoz is szolgáltak, miként a közrendűek. 1562-ben még úgy tűnhetett — a többi móginkább megtorló jellegű intézkedéshez

87 képest —, hogy a fejedelmi oltalom legalább időlegesen megvédi a közszékelyeket a további süllyedéstől. De nem bizonyult tartósnak ez az állapot sem: a főembereknek és a lófőknek az 1564/65-ös hadjáratokban tanúsított vitézsége elismeréseként János Zsigmond hajlandónak mutatkozott addigi székely politikája feladására, s tömegesen adományozta el az oltalma alá vett, már nem katonáskodó közrendűeket mint fejedelmi jobbágyait székely, sőt nem székelyföldi nemeseknek is. 1562 tehát nemhogy megnyugvást nem hozott a három réteg számára, hanem mindnyájan régi szabadságuk elvesztését siratták. S jóllehet hadi érdemeikért az egyéni fölemelkedés lehetőségét mind János Zsigmond, mind Báthory István biztosította számukra primori, lófőséget és darabontságot adományozó oklevelek kiadásával, a közszékelyek mégsem ezt az utat, hanem a régi közösségi szabadságot áhították, hiszen az adományos helyzetből újra lesüllyedhettek. Törekvésükhöz csat87. Ilyen volt pl. a határozatok azon pontja, amely a sóaknákat a fejedelmi kincstár javára foglalta le, vagy amely újból megerősítette az 1657-es országgyűlés rendelkezését a jus regium érvényesítéséről a Székelyföldön. (EOE II. 203., 207.1.) 261