AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

Ferenczy Endréné: Jóború Magda 1918-1982

munista Párt tagjaként, fiatalságának — mindvégig megőrzött — hitével és aktivitásával vállalt részt Mezőtúron a politikai életben, a pártszervezet, a nőszövetség, a szakszervezet társadalmi munkásaként. A pályakezdő tanár pedagógusi elhivatottsága már ekkor egybekapcsolódott a hajdani egyetemista által megálmodott, és most megszülető új, szocialista rend szolgálatával. Ez a szolgálat jellemezte politikai pályáját mindvégig, amikor 1947-ben az MKP jelöltjeként országgyűlési képviselő lett, majd a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének 1948 — 1950 között betöltött főtitkári posztján csakúgy, mint az MDP Központi Vezetőségének tagjaként (1948 — 1954). Hazáját képviselte akkor is, amikor kultúrpolitikai tevékenysége nemzetközi méretűvé tágult és 1954-ben bekapcsolódott az UNESCO munkájába, melynek Magyar Tanácsát élete végéig vezette és két éven keresztül (1966 — 1968) a Magyar Népköztársaság állandó delegátusaként dolgozott a világszervezet központjában. 1962-ben az UNESCO Végrehajtóbizottsága tagjává választották, majd 1974 és 1976 között a szervezet legmagasabb fóruma, a közgyűlés elnökeként tevékenykedett. A munkája elismeréseként elnyert magas kitüntetés, az UNESCO Aranyérme, személyén keresztül hazája megbecsülését is jelképezte. Politikus volt életének minden szakaszában, széles skálájú tevékenységének valamennyi állomásán. Kommunista volt, meggyőződésében tántoríthatatlan, aki politikai pályáját mindenkor hittel végzett szolgálatnak tekintette, eredményeiből sohasem kívánt önmaga számára kiváltságot kovácsolni. Elutasította az ál-demokratizmus látványos megnyilvánulásait, magatartásában, állásfoglalásaiban a szó valódi értelmében vett demokratizmust képviselte, amelyben az emberi értékek megőrzésének és a politikai célok összhangjának megteremtése vezérelte. Higgadt diplomáciája, fejlett politikai érzéke, kicsinyességtől mentes bölcsessége mindenkor képessé tették a feladatok, ügyek megfelelő megítélésére és rangsorolására; művelt tárgyalókészségével a kritikus helyzetekben is megtalálta azt a hangot, amellyel politikai elkötelezettségét kifejezésre juttatva tudott érvelni és meggyőzni. Nem üres szavakkal, hanem egész lényével és magatartásával politizált, sohasem megtorlásra törekedve, hanem így nyerve szövetségeseket annak a társadalmi rendnek az építéséhez, amelyet ezzel a politikai szemléletével szolgált a leghívebben. Pedagógus, nevelő kívánt lenni már gimnazista korától kezdve. A budapesti tudományegyetemen 1941-ben szerzett magyar—latin szakos tanári diplomájával került első állomáshelyére, a mezőtúri gimnáziumba, ahol az oktatóként és diákotthoni nevelőként eltöltött évek (1941 — 1946) élményei és tapasztalatai későbbi közéleti pályája és elméleti munkássága számára a mindenkori szívesen idézett alapélményt jelentették. Közben, 1942-ben doktorált magyar irodalomból és 1943-ban a legki valóbbakat megillető ,,sub auspiciis gubernatoris" avatták doktorrá. A gimnazistában felébredt vonzódás a magyar irodalom iránt, melyet elsősorban Petőfi, Ady, Móricz és a népi írók gondolatvilága ragadott meg, az egyetemi évek alatt nemcsak megalapozott tudássá mélyült, hanem a klasszikus latin műveltség horizontjával is teljessebbé vált. Életének későbbi állomásain gazdagon kamatoztatott és általánosan elismert műveltségében azonban az egyetemi tanulmányokat csupán alapnak tekintette. Mások talán beérték volna végered8