AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)
III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Ambrus Zoltán az író és a könyvgyűjtő
nem őt alakították olvasmányai — ezek lényegén, karakterén nemigen változtattak — hanem ő használta fel olvasmányanyagát saját nézetei, szemlélete továbbépítéséhez. Nem receptív, hanem expresszív alkat volt, és ez már korai írásaiban is megnyilvánul. Hatásának talán éppen egyéniségének ereje volt a kulcsa. Felmerül a kérdés: mi volt abban az időben a fiatal írók törekvése, és mi volt az, amiben Ambrust példaképnek tekinthették? Az ifjú írónemzedéknek voltak, sokszor határozottan meg sem fogalmazott, tartalmi és formai törekvései, melyeknek érvényesítéséhez azonban először az akkori uralkodó kritika frontját kellett áttörni. Greguss Ágost esztétikáját, annak hegeli szellemét, elvont kategorizálását az új nemzedék gátlónak érezte. De még erősebb volt az ellenérzés utódával, Beöthy Zsolttal szemben, ki a népnemzeti irodalmi irány monopolhelyzetét kívánta megerősíteni és aki valósággal esztétikai diktátorként lépett fel, ezzel azonban magát a népnemzeti irányt is a provincializmus veszélyébe hozva. A fiatal nemzedék írói több helyet kívántak a korproblémáknak, különösen a társadalmi struktúra változásával, jelesül az urbanizációval járó kérdéseknek is az irodalomban. Darwin és Taine hatására a kiválás és az öröklődés, a lélektani, személyiségi problémák, egyén és külvilág ütköződésének kérdései, a társadalmi átrétegződés foglalkoztatják őket. őszintébb, nem túlidealizált és nem is sablonokba vagy jelszavakba szorított írói megnyilvánulást igényeltek; ezzel együtt a műfajbeli kísérletezés több leheőségét, a kötött esztétikai normák enyhítését is szerették volna elérni; az addig meglehetősen domináns líra helyett a prózai elbeszélő mű felé keresték a formai kibontakozást. Mindez azonban akkor az irodalmi tekintélyekkel szemben nagyobb függetlenséget is jelentett. Ambrus ugyan nem vállalta sem Taine, még kevésbé Darwin determinizmusának képviseletét — igyekezett belsőleg is minden irányzattól függetlennek maradni. Ezt önkritikus szelleme is így sugallta. Tudta ugyanis, hogy minden irányzathoz való csatlakozás előbb-utóbb függőséget jelent. Megelégedett azzal, hogy az új szempontokat, egyéniségének megfelelően felhasználja. Viszont ugyanakkor megtette azt, amit akkor többi írótársai nem tudtak vagy nem mertek megtenni: magára vállalta a polémiát, a küzdelmet az irodalmi tekintélyekkel, Beöthy Zsolttal, az egyetemi irodalmi tanszékkel, sőt az Akadémiával szemben is, az új irodalomért. A lélekábrázolás nagyobb differenciáltságának jogát, a fekete-fehér norma árnyaltabb feloldását kívánta és számonkérte a nagyváros — kevésbé a faluproblémái iránti megértést az irodalom hivatalosaitól. Különösen érzékeny volt az őszinteség kérdésében. Ambrus meggyőződése az volt, hogy az őszinteség a problémák felvetésében a megoldás első feltétele — ha azok a problémák egyáltalán megoldhatóak. Bírálataiban nem kímélte a hatalmasok hiúságát, s ezzel sok ellenséget is szerzett magának, viszont ugyanakkor bátorságot öntött a fiatalabb írónemzedékbe, s ezzel végül sikerült is frontáttörést elérnie. Az 1887. és 1888. évek rövid boldogság és szörnyű tragédia időszaka Ambrus életében. 524