AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Késettség, újítás, periodizáció a kelet-közép-európai romantikában

műfajok vonatkozásában újfajta elbeszélő költemények létrejöttét eredményezi. A magj^ar irodalomban ilyen jellegű váltás történik Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor között, a cseh irodalomban K. H. Mácha és Celakovsky után bontakozik ki Erben életműve, a szlovén irodalomban Preseren életművének csak bizonyos mértékig folytatója Simon Jenko, aki éppen nem az epikus formákban, inkább rövidebb lírai műfajokban jeleskedik. A szlovák irodalomban a Stúr-iskola költőinek kell reprezentálniuk mindkét költőtípust a szórványos előzmények után, méghozzá oly módon, hogy a nem kevésbé normatív eszmerendszerben gondolkodó mester, L'udovít Stúr szinte idegesen utasítja el a költészet byroni lehetőségeit, és egy idealizált — stilizált népeszmónynek, valamint egy azzal harmonizáló, a költészetet majdnem prakticista szemszögből tekintő magatartásnak rendeli alá romantikus küldetéstudatát. (Lényegében ezzel hasonló attitűd jellemzi a bolgár költőt, Hriszto Botevet is.) A lengyel irodalom romantikus korszaka némileg eltérő vonásokkal rendelkezik. Mickiewicz frontáttörését nem a következő nemzedék által végrehajtott „klasszicizálás" követte, tehát nem a romantikának nem romantikus forrásból való felújítása. Mickiewicz hatalmas szintézise egyben kihívás is volt az őt követő költőknek, részben vele vitázva alkotott J. Slowacki és Z. Krasinski, az emberiség-költeménynek, a drámának, a liriko-epikus poémának újabb lehetőségeit megpróbálva. A lengyel romantikából azonban jórészt hiányzik ama „népi—nemzeti" irodalom és ideológia, amely a magyar irodalomban Petőfi Sándorra és Arany Jánosra hivatkozva, a szlovákban a Stúr-iskola tagjainak tevékenységében bontakozott ki. Egészében mégis a kétféle romantikus költőtípus egymást követő korszakokban teremti meg a kelet-közép-európai romantikát, az 1810-es esztendőktől az 1850-es esztendőkig ívelve. S amikor az 1840-es években másféle irányok, mástípusú eszmeáramlatok lépnek be a nemzeti irodalmakba, a romantikák eleinte a másféle irányok egyes elemeivel gazdagodva, azoktól ösztönözve képesek újabb változatok megteremtésére. Olyannyira, hogy nem halnak el az 1850-es esztendőkben. Van olyan alkotó, és van olyan műfaj, aki, illetve amely szívósan és állhatatosan ragaszkodik a romantika módszereihez, „ars poeticá"jához. Más irodalmakban romantikától ihletett életmű jöhet létre akkor, amikor már régen nem a romantika kérdésfeltevései a legfontosabbak az alkotók számára (mint pl. a román irodalomban, ahol M. Eminescu a korai német romantikának nemcsak motívumait, hanem emblematikáját is feldolgozza. Igaz ugyan, hogy korszerűbb áramlatok is alakítják Eminescu költészetét. De a népköltészet irodalomba emelését is körülbelül úgy végzi el, ahogy Slowacki Balladynajaban használja a népköltészeti motívumokat). A romantika nem múlik ki Kelet-Közép-Európában az 1850-es esztendőkben, lényeges elemei még jónéhány később kibontakozó alkotó életművét is színezik. S ez nem magyarázható kizárólag avval, hogy jónéhány alkotó éli túl bőségesen az általunk kijelölt korszakhatárt. Általában elmondhatjuk, hogy a romantikus periódusban kialakult, nemzetközpontú történelemszemlélet sok tekintetben határozza meg irodalmi művek (poémák, történelmi drámák és regények stb.) eszmeiségét, és 33 OSZK Évkönyv 1981 513