AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Késettség, újítás, periodizáció a kelet-közép-európai romantikában

ihletve, a kísérletek nem mind tökéletesebb imitációra, hanem éppen ellenkezőleg, a mind inkább nyilvánvaló eredetiség megvalósítására irányulnak. Ilyen módon a nemzetivé asszimilálás többnyire párban jár az újítással. Vagy pedig az eredetileg más kontextusban létező művek, műfajváltozatok a másik nemzeti irodalom keretei között nem hasonlóképpen valósulnak meg. A romantikának minden mástól megkülönböztető gesztusa a hagyományosan értett imitációtól, a tolmácsszereptől való elfordulás, az ingerült tagadás — és a sohasem hallott hangzatok, a sohasem látott képek kikísérletezése. A kelet-közép-európai irodalmakban erre éppen ekkor különleges mód nyílik. A kelet-közép-európai romantika időben jórészt egybeesik a költői nyelv megújításával. Mácha, Mickiewicz, Vörösmarty és Preseren ,,nyelvteremtők", nem a grammatikai-szókincsfejlesztő nyelvújítás értelmében, hanem kifejezetten és mindenekelőtt a költői nyelv kifejezésés ábrázolásbeli, továbbá akusztikai jellegű megújításában gyümölcsöztetve tevékenységüket. Éppen ezért — elismerve bizonyos körülmények között a késettség fogalmának jogosult voltát — a kelet-közép-európai irodalmak nagyobb regionális egységeinek, illetve az európai irodalmak romantikus korszakának periodizációjában nem látunk megoldhatatlan problémákat. Igaz ugyan az, hogy amikor a német és az angol korai romantikus költők—teoretikusok a színre léptek, akkor a lengyel, a magyar, a cseh, sőt, még az orosz irodalomban szinte semmi nem mutatott az 1810-es évek második felében jelentkező romantikus törekvésekre. Arról nem is szólva, hogy a szlovák romantikában például csak az 1840-es években törtónt meg a romantika végleges áttörése, amint lényegében a szerbben is. Ezzel szembeállíthatjuk ugyan azt a nem eléggé hangsúlyozott tényt, hogy Chateaubriand viszonylag korán, a XIX. század első évtizedében (!) fordítóra lelt a cseh és a magyar irodalomban,

35 a század második évtizedében a lengyelben, valójában az említett irodalmak romantikus korszakát megelőzve, és a későbbiekben nem érvként és igazolásként szolgálva. Másfelől viszont az „orientalizmus" felé tájékozó- * dásban, ódák és balladák romantikus értelmezésének kérdésében például a lengyel és a magyar romantika új elemekkel gyarapította az elméleti fegyvertárat, megelőzve Victor Hugó ilyen irányú köteteit és fejtegetéseit. Az is tény, hogy a kelet-közép-európai irodalmakban általában később csengett ki a romantika. Főleg a történelmi regények és ezzel kapcsolatban a nemzet- és népértelmezések romantikus vonásai színezik tovább a gondolkodást, mint a „nyugati" irodalmakban és közgondolkodásban. Bizonyos eltolódást (aszinkronitást), ennek következtében számos eltérést elkönyvelhetünk a „nyugati", illetve a kelet-közép-európai irodalmak romantikus periódusában, nagyjából—egészében mégis két főtípust állapíthatunk meg. Ez első főtípusba tartozó romantikus alkotók többnyire a romantika „eredeti", többé-kevésbé „tiszta" változatát reprezentálják, a romantikus esztétikai gondolkodásnak ama formáját, amely határozott gesztusokkal utasítja el a klasszicizmus normatív esztétikáját és poétikáját. Helyzetére és létezési módjára jellemző a francia forradalom eseményeinek 35. Csehül: Atala aneb Laska dvou divochú na pouéti, 1805. Magyarul: Atala, vagy két Indus szerelme a' Luiziániai pusztákon, 1803. 511