AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Késettség, újítás, periodizáció a kelet-közép-európai romantikában

Nem jár több sikerrel más jellegű hasonlóságok felderítése sem. A Faust, a Manfred nem feltétlenül követendő példa. Nem bizonyos, hogy a szimbolikusan értett szellemvilág, a természet és a társadalom byroni vagy goethe-i értelmezése szab irányt. A hazai viszonyokba ágyazottság, a hazai mese- és mondavilág, szokások, hiedelmek nem csupán a couleur locale kétes értékű rangját jelentik, hanem lényegi elemeket. A (szűkítsek le erre) Jó és a Gonosz küzdelme más dimenziókat kap a Faustb&n, mást a Csongor és Tündében. Az utóbbi (eredetileg) reneszánsz szerelmi történet feldolgozása, amelyben az emberiség történelmét félelmetes vízió formájában dolgozza bele a költő, egyben a spanyol barokk dráma néhány formai elemével feldúsítva a színművet. A népköltészet irodalomba emelésére is sor kerül. A népköltészet azonban nem Herder vagy Rousseau, még csak nem is Arnim—Brentano vagy Grimm értékelése szerint lesz a színdarab egyik alkotó elemévé. Mickiewicz és Vörösmarty hol az egykor volt tündérvölgy terét és emlékét látja a népköltészetben, hol a mélységesen mély ösztönvilág üzenetét, hol nemzetivé színezett költészetet, hol pedig ama patriarchális nemzet-képzet irodalmi dokumentumát, amellyé egyik-másik keletközép-európai költőnk a nemzeti történelmet stilizálja. A nemzeti, a történelmi és az archaikus, illetve a szorosabban jelenhez kötött és az időtlen—egyetemes egyszerre van jelen ezekben a művekben, és egyúttal ezekben a népköltészet, -hiedelem, -szokás-felfogásokban. S ez egyben jelzi, hogy néhány, inkább külső hasonlóság ellenére mely lényeges pontokon térnek el a kelet-közép-európai alkotások az újabb típusú ,,nyugati", tehát a Vigny-féle verses epikától, Shelley elbeszélő költeményeitől, Prometheus Unbound-jéáól. A népköltészet ós a népi hiedelemvilág, valamint a nemzeti történelem nem mindegyik műben lelhető föl ugyanazokkal a hangsúlyeloszlásokkal. A Csongor és Tündének például nincsen nemzeti történelmi háttere, halvány utalások is alig-alig találhatók erre vonatkozólag. Sokkal inkább a mítosz és az egyetemesség felől tekinthető ez a drámai költemény. Nem is szólva a Nieboska komédiáról, amelynek például nincsenek „népköltészeti" vonatkozásai, és a nemzeti történelem, nevezetesen az 1830-as lengyel felkelés is inkább csak ihletőként, kiindulópontként van jelen a színműben, olyan elemként, amelyből általános törvényszerűségek következnek. A Dziady viszont mind a hagyománynak, mind a közeli múlt lengyel történelmének szintézisét adja, magatartásformát és életérzést egyként körvonalaz. E művek történelemfilozófiája, az egyetemesre irányzott szemlélete új minőséget hozott a nemzeti irodalmakba. Romantikus történelemfilozófia ez, a történelem és a személyiség Összeütközéseinek formáit és következményeit tárja föl, a személyiség prometheuszi vonásai mellett a sziszifuszi vonásokat is megvilágítja. A végletes elkeseredéstől az elzárkózásban föllelhető boldogságig próbálja meg az ember előtt megnyíló lehetőségeket, és figyelmeztet azokra a csapdákra, amelyeket az ész mindenhatóságában hívő, a táguló világba és saját erejébe belekáprázni látszó személyiség még csak alig sejt. A körforgás kegyetlen törvényeire hívja föl a figyelmet Vörösmarty, a nagyívű fejlődés a kikerülhetetlen véget idézi föl; a társadalmi osztályok szűk látókörű önzésére, kiüresedésére mutat rá Krasinski. És Mickiewicz is 509