AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Késettség, újítás, periodizáció a kelet-közép-európai romantikában

ban megnyilatkozó újítói szándékok dokumentumai, amelyek a külföldről hozott példával elsősorban a hazai hagyomány továbbélését erősítik. Még akkor is, ha lényeges mozzanatokban egyben a hazai hagyomány átalakulásáról számolhatunk be. Nyilvánvalóvá lett, hogy a sok évszázados műfaji hierarchia csúcsára helyezett homéroszi (vagy vergiliuszi) eposz egyre inkább egy olyan világnak, olyan szemléletnek és egyben olyan mentalitásnak hordozója, amely legfeljebb elmúlásával, konfliktusaival, de semmiképpen sem eszményként lehet jelen a kor irodalmában. Az előbb említett konfliktusok nem a romantika sors üldözte személyiségeiéi. Éppen ellenkezőleg. A visszavonhatatlanul elavulttá, tehertételként érzett múlttá válás dokumentumai. Más kérdés, hogy elsősorban nyelvi okok miatt a „nemzeti" hőseposz — formailag a legteljesebben — Homérosz- és Vergiliusz-fordításokban valósult meg Kelet-Közép-Európa irodalmaiban, és mindenekelőtt költők szándékában, vállalásában hagyományozódott a romantika alkotóira, akik a nemzeti őskor, a nemzeti fénykor, az „ősi dicsőség" „nemzeti" jellege mellett, azt kissé árnyékba rejtve, sokkal inkább a „rejtelmes", a „romantikus" elemeket helyezték az előtérbe. Éppen ezért az epika extenzív totalitása helyett a szubjektum intenzív totalitását kifejezve, az eszményszerű nemzeti hősök galériájába behozták ama byroni tulajdonságokkal rendelkező, vívódó, sors üldözte hőst: a romantikus titánt, a csalódott, a renegáttá lett, örök boldogtalanságra kárhoztatott, titkolt szenvedélyektől marcangolt lelkű szereplőt. Már maga az a tény, hogy a hagyományos epikai figurák, a stabil világrendet képviselő eposzi szereplők közé ilyen „szabálytalan" hősök kerülnek, arra késztette a szerzőket, hogy az eposzi kereteket tágítsák, illetve a lényegében elfogadott és vállalt műfajt alkalmassá tegyék arra, miszerint a tulajdonképpen nem-eposzi epizódok és a nem-eposzi figurák a mű szerves részévé váljanak. Ezzel azonban a hagyományos szerkezet, a szereplők egymáshoz való viszonya, azaz hierarchikus tagozódása stb. felbomlik, és létrejön az epikának olyan változata, amely a hagyományos eposztól éppen úgy eltér, mint az innovációt hathatósan segítő byroni műfajtól. Aligha jogosult tehát — műfaji vonatkozásokban — pusztán késésről beszélnünk, jóllehet az sem tagadható, hogy a byroni műfaj tanulmányozása vagy fordítása szerepet kapott ennek a fajta kelet-közép-európai epikának alakulási folyamatában. Minél messzebb távozunk időben a byroni művektől, annál jellegzetesebb és egyénibb lesz a kelet-középeurópai epika a verses regénytől a liriko-epikus poémáig, a bölcseleti vonatkozású epikus kompozíciótól a népköltészet modorában szerzett elbeszélő költeményig.

22 A jelenség — természetesen — nem kizárólag „nyugati"—„keleti" viszonylatban ismerős. A műfajtörténeti kutatás már régebben is szólt műfajok „permanens mutáció"-járól, mások az irodalmi műfajok „dinami22. Az újtípusú romantikus műfajok körül nagy még a terminológiai bizonytalanság. Az egyes nemzeti irodalomtörténetek más-más fogalmi megnevezésekkel élnek, bár mind a műfajok pontosabb körülírására, mind az osztályozásra történt már kísérlet: Irina Grigorevna Neupokoeva: Bevoljucionno-romanticseszkaja poéma pervoj polovinü XIX. véka. Opüt tipologii zsanra. Moszkva 1971.; Zlatko Klátik: Slovenskyi a slovansky" romantizmus. Typológia epickych druhov. Bratislava 1977. 503