AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Késettség, újítás, periodizáció a kelet-közép-európai romantikában

Érdemes elidőznünk e részletnél egy kissé. Némethon kék virága nyilvánvaló utalás Novalis meseerdejének kék virágára. Miként az is, hogy nem könnyű megszerezni, távol nyílik emberek lakta helytől, megtalálása kockázattal jár. Ennek a finom utalásnak azonban itt, a Ruy Blas első felvonásában fontos funkciója van: jelzi Ruy Blas helyzete és vágyai, lakájvolta és nemes érzelmei ellentétét, egyben jelképezi az elvágyódást, a szenvedély költészetét is. S még verstanilag is hangsúlyt kap a kék virágban kifejezésre jutó jelkép, sőt, mintegy távlatot is az enjambement-nal. A költő a sorvéggel kettévágott birtokos szerkezet tagjaival zengeti ki egyrészt a vágyat, és terjeszti ki térben másfelől. Egészen konkrét földrajzi és magasabb szférába emelten jelképes ölelkezik itt. Az idézett részletben a Ruy Blas szemével látott, illetve az általa elképzelt (melyet három ponttal és gondolatjellel szakít félbe, nem' zárva le a gondolatot) átadja a helyét a hangsúlyozottan személyesnek, a megvalósítottnak. Ezzel a példával a francia romantika egy jellegzetes gesztusát írtuk le,

15 és egyben a ,,kölcsönzés"-nek, az irodalmak közötti kapcsolatnak egy változatát is dokumentálni véltük. Ha mármost a kelet-közép-európai romantikának az 1820-as esztendők végefelé kibontakozó regényfelfogását, majd még később jelentkező regényírói attitűdjét vizsgáljuk, vagy akár a nem annyira elméletben, mint inkább a drámaírói gyakorlatban megnyilvánuló drámafelfogását, akkor Victor Hugo közvetlen „hatása", fordításokban megnyilvánuló „jelenléte" aligha vitatható, jóllehet ebben a hatásban-jelenlétben benne van a német korai romantika irodalomszemlélete is. Ez azonban mind az irodalmi műveknek, mind pedig az irodalomszemléletnek jórészt a felületét érinti. Ebből a nem tagadható ,,hatás"-ból, recepcióból, érintkezésből nemigen következtethetünk a kelet-közép-európai romantika leglényegesebb jegyeire. S nem tárhatjuk föl azt az irodalomfelfogást, amely az adott alkotások igazolására vállalkozhatott. Nem elegendő tehát, ha csupán odáig jutunk el, hogy rögzítsük, miszerint a Schlegel-fivérekéhez vagy a Victor Hugóéhoz képest milyen késéssel jelennek meg a hasonló (funkciójú) elméletek vagy alkotások a kelet-közép-európai irodalmakban. Ugyanis a figyelmesebb elemzés éppen azt derítheti föl, hogy túl az apróbb, a más nyelvi közegből adódó eltéréseken, lényegi vonásokban különbözik a kelet-közép-európai mű a „nyugati"tól. Aligha lehet többé-kevésbé egyenes vonalú folytatásról, vagy többé-kevésbé adaptált elméleti tételek alkalmazásáról, vagy gondolati vagy művekben realizálódott ,,korrespondenciák"-ról szólnunk. Anélkül azonban, hogy bizonyos típusú átvételek, bizonyos típusú „hatások", adaptációk hangsúlyos szerepét tagadnók. A romantika periódusára korlátozva mondandónkat, a késésnek és az adaptációnak (a kettő ugyanis következik egymásból) másfajta felfogását írnok le. Elképzelhető, hogy egy írói attitűdöt késve ismernek meg a keletközép-európai irodalmak, és ennek következtében immár nem pusztán az attitűd híre és művekben kifejezésre jutott példája érkezik meg, hanem az a legenda is, amely a valóságos írói attitűdöt homályba burkolta, és az az 15. H. R. JAUSS: Das Ende der Kunstperiode. Aspekte der literarischen Revolution bei Heine, Hugo und Stendhal. In: i. m. 107 — 143. 32* 499