AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1980. Budapest (1982)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Lichtmann Tamás: Szintézis kísérlet a 20. századi magyar történelmi regényben. Az Erdély-trilógia a világirodalomban

együttesként szerepelnek. Egyetlen, kompozicionális szempontból valódi ellenfele van Bethlennek; Báthory Gábor, ő az egyetlen Bethlenhez méltó történelmi ellenfél a trilógiában; nem véletlen, hogy halála után a regény szerkezete szétesik, méltó ellenfél híján Bethlen magára marad, történelmi ellenfele elvont eszmévé szublimálódik, harca belső konfliktusokkal, elvont elmélkedésekkel, magánproblémákkal helyettesítődik. Csakhogy Bethlen számára Báthory politikai értelemben tulajdonképpen nem is ellenfél, nem a reakciónak olyan egyértelmű megtestesülése, mint Henrikkel szemben Guise, vagy Medici Katalin. Báthory elsősorban emberi ellenpólusa Bethlennek, a belőle hiányzó tulajdonságok hordozója, és az ő merész, bizonyos szempontból forradalmi terveit váltja majd valóra Bethlen más, történelmileg adekvát módszerekkel. Ketten együtt alkotják azt a történelmileg teljes példaalakot, akinek egységes, realista, hiteles és példaerejű megformálását Heinrich Mann végezte el IV. Henrik alakjában: aki képes álmainak következetes végigálmodására, és a történelmi körülmények felismerésével azok gyakorlati megvalósítására is. Heinrich Mann és Móricz Zsigmond történelemszemlélete és epikai ábrázolásmódja között lényeges különbségek fedezhetők fel. Heinrich Mann, annak ellenére, hogy példaszerű hőst teremtő, idealizáló és aktualizáló motívumokat is felhasználó újtípusú történelmi regényt írt, alapvetően mégis a „klasszikus" kritikai realizmus szabályai szerint komponálja művét. Meseszövése, jellemábrázolása epikusabb, vagyis tárgyilagosabb és empirikusabb, mint magyar kortársáé, bár tagadhatatlan, hogy nagy rokonszenvvel, szinte rajongó szeretettel rajzolja meg főhőse minden jellemvonását, és érzelmi állásfoglalása műve minden alakjával szemben átsüt sorain. Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy mindvégig meg ne őrizze tárgyilagosságát, tárgya iránti epikus távolságtartását. Igazi realista regényíróként mindvégig kívülről, külső szemlélőként nézi teremtett figuráit, eseményeit. Egyetlen helyen szakít ezzel a szemléletmóddal, műve epilógusában, ahol IV. Henrik szájából az író humanista szózata hangzik fel; ezt a nagyszerű retorikai lehetőséget még a tökéletesen epikus alkatú Heinrich Mann sem szalaszthatta el. Móricz Zsigmond szinte lírai szubjektivitással azonosul hőseivel. Egész epikusi életművét áthatják szubjektív, személyes konfliktusai, műve önvallomásértékű motívumokkal van tele {Légy jó mindhalálig, Árvácska, novellák). Az Erdély is, a történelmi regény keretein belül jóval szubjektívebb, líraibb, személyesebb hasonló műfajú társainál. Bethlen Gábor alakjának sok vonásában önmagát mintázta meg az író, Báthory „tündérkirályfijába" pedig személyes lelki vágyait öntötte bele. Bethlen-Móricz szenved józanságától, fegyelmezettségétől, vágyainak elfojtásától, és mindezt a kínzó érzést belevetíti hőse tépelődéseibe, gondolataiba. Ez a személyes motívum adja talán a legigazabb magyarázatot arra, miért rajong annyira, annak halála után szinte fenntartás nélkül Báthory ellentmondásos, rengeteg negatív vonással terhelt alakjáért; a teljes önmegvalósítást, vágyainak gátlástalan önkiélését, álmai végigálmodásának képességét „irigyli" a gátlásos, önmegtartóztató, állandóan kétségekkel küszködő Móricz. Báthorynak ezek a reneszánsz teljességű vonásai nem a reális történelemábrázolás eredményei, hanem az író legszemélyesebb konfliktusainak epikus kivetülései. 607