AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1980. Budapest (1982)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Lichtmann Tamás: Szintézis kísérlet a 20. századi magyar történelmi regényben. Az Erdély-trilógia a világirodalomban

miliőbe."

42 Mindkét szerző olyan történelmi korszakot választott ábrázolása tárgyául, amely zűrzavarosságával, háborús légkörével saját történelmi korukra, a két világháború közötti európai történelem fojtott, fenyegető légkörére emlékeztet. Mindkét kor nagy történelmi átalakulások kora, világtörténelmi jelentőségű korforduló. A 16 — 17. század a polgári átalakulás, a nagy polgári forradalmak kora, az írók kora pedig a kapitalizmus és a szocializmus korfordulója. Nem hat tehát erőltetettnek a két korszak párhuzamba állítása, törvényszerűségeinek, tendenciáinak összevetése, a már lezárt, feldolgozott kor tanulságainak a jelenre való rávetítése. Ezen a történelmi koron belül mindkét szerző megtalálta azt a történelmi alakot, akinek reális, korhű ábrázolása pozitív, előremutató példát jelent a jelen antifasiszta, humanista harcai számára is. Ez a példázat nem közvetlen bírálata a kor fasiszta, imperialista rendszereinek, hanem a pozitív ellenpélda lehetőségének felmutatása, ami hatásosabb ideológiai fegyver, mint a közvetlen támadás. A két regény igazi eredménye és újszerűsége a pozitív történelmi példa felmutatása, a korszakalkotó hősökkel szemben azonban ott állnak a reakció képviselői is. Erre az ellenerőre nemcsak a történelmi hűség, és az aktuális példázat kedvéért volt szükségük az alkotóknak, hanem esztétikai, kompozicionális okokból is. IV. Henrik ellenfele a feudális reakció, a katolikus egyház, amely sosem elvontan, puszta eszmeiségében jelenik meg, hanem mindig életteli, hús-vér alakok személyében. A nagy ellenséget nem egy ember testesíti meg a regényben, hanem váltakozva, hol Medici Katalin méltóságteljesen félelmetes alakjában, hol Henri Guise ellenvezéri képében, hol II. Fülöpnek a reakció jelképévé növő lényében, hol Medici Mária vallásos fanatizmusában jelenik meg. Ez a váltakozó alakú ellenfél mindvégig méltó ellenpárja, és egyenrangú kompozíciós ellenpólusa Henri humanista személyének. Az író nemcsak a király pozitív példájában mutat fel aktuális társadalmi-eszmei tartalmakat, hanem a reakciós ellenfél szerepe is túlmutat konkrét történelmi funkcióján. A negatív hősök, a feudális reakció ábrázolása az író korának legreakciósabb valóságát idézi, a fasizmus elleni humanista tiltakozást fejezi ki. II. Fülöp a fasizmus világuralmi törekvéseinek, háborús uszításainak hiteles előképe, Guise herceg gátlástalan erkölcstelensége, orgyilkos hatalomvágya, demagógiája is rokonságban áll náci utódaival, a Szent-Bertalan éj mintha egy fasiszta tömegmészárlás démoni képe volna. Más természetű a politikai ellenfél szerepe és megoldása Móricz művében. A frontok itt nem olyan egyértelműek, a haladás és a reakció nem különül el olyan élesen egymástól, mint Mann regényében. Móricz művében is a Habsburg birodalom, a katolikus ellenreformáció a hős történelmi ellenfele. Ennek eszméje azonban nem konkretizálódik életteli, realista alakokban. Találkozunk ugyan az osztrák császárral és az ellenreformáció magyar vezéralakjával, Pázmány Péterrel is, ezeknek az alakoknak azonban nincs regénybeli funkciójuk, esztétikai értelemben vett realitásuk. A katolikus magyar főurak inkább csak Bethlen gondolataiban jelennek meg fő ellenfélként, regénybeli konkrétságukban csupán vázlatosan kidolgozott epizodikus 42. Móricz Zsigmond: Magyarosság és nemzetieüenség. = Nyugat, 1912. I. 706. 1. 606