AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1980. Budapest (1982)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Szelestei N. László: Kalendáriumaink a 18. században

alakulásának vizsgálata alapján az ellenkezője is igaz (valószínű nemcsak az olvasótábor kiszélesedése, hanem egyik kalendáriumtól a másikhoz való pártolása húzódik e jelenség mögött): a század végének népszerű kalendáriumaiban gyakoriak a színvonalas ismeretterjesztések és irodalmi betétek. Mária Terézia 1756. évi rendelete a babonaság közlését tiltotta meg, a cenzorok pedig egyre gyakrabban nyesegették a politikailag és erkölcsileg veszélyesnek ítélt dolgokat és a nyers humort. A toldalékokban azonban — a műfaj jellegénél fogva — az ,,olvasók kedvekért" minden más megfért. De míg a század hatvanas éveiig „mindenféle rendeknek kedvére szóló históriák"-ról beszélnek leggyakrabban kalendáriumaink, az utolsó harmadban erős differenciálódás figyelhető meg. A latin nyelvű kalendáriumok egyre inkább vesztenek népszerűségükből, a század végére többségük meg is szűnik. A korábbi vásárló réteg (nemesség, hivatalnokok, értelmiségiek — papok, orvosok) egyre inkább nemzeti nyelveken megjelenő kalendáriumokat vásárol, így ezekből egyre több jelenik meg. Időben előre haladva egyre érdemesebb a tartalomra is odafigyelni. A 18 — 19. század fordulóján már elmondható, hogy kalendáriumolvasó nemzet lettünk. Már a 18. század végén gyakori eset, hogy kalendáriumot mellékeltek kiadóink történelmi értekezésekhez és szépirodalomhoz. 1791-ben Bécsben jelent meg a Historischer Krönungskalender für Hungarn auf das Jahr 1791, és benne, vagy inkább vele egybekötve II. Lipót pozsonyi koronázásának leírása, szép metszetekkel illusztrálva. Kis János is a szokásra hivatkozva csatolt fordításgyűjteményének újabb kötetéhez kalendáriumot.

64 A század végén a nők számára is külön kalendáriumokat adtak ki. De már a korábbi években is megjelentek az egészen kicsi méretű SackKalenderek, melyek egy szemüvegtokhoz hasonló kartondobozban kerültek piacra. Mindössze néhány példány maradt fenn belőlük, s csak a reformkorból ismerünk olyan példányt, amelyik mellé a tokocskába tükör is került, jóllehet egyéb források szerint ez már az 1750-es években szokás volt. E kis kalendáriumok szinte mindig tartalmaztak metszeteket a kor divatjáról. A nyomdász, kiadó és kalendarista (elkülönítésük, ill. azonosságuk megállapítása legtöbbször szinte lehetetlen) néha közvetlenül a közönséghez fordul. Még olyan eseteket is ismerünk, amikor híradásban kérik az olvasókat, hogy küldjék be a nyomdához javaslataikat, amelyek a kalendáriumot színesebbé és érdekesebbé tennék. A konkrét kérések gyakoribbak, ezek főleg a vásár- és méltóságjegyzékek esetleges hibáinak javításával kapcsolatosak. A kiadó (nyomdász) tízezres nagyságrendű közönséggel számolhatott, s ami még ennél is több: rendszeresen. Gyakran javasolt a toldalékhoz hasonló köteteket. Nem mindig a kalendáriumot előállító nyomda termékét, néha a kalendarista által hasznosnak ítélt népszerű ismeretterjesztő munkákat is.

65 Természetesen leggyakoribb az az eset, amikor a nyomda új, vagy még raktáron álló köteteinek jegyzékével találkozunk. A Calendarium 64. L. a 30. sz. jegyzetet. Ugyanígy Decsy Sámuel Magyar almanakja. (1794-re és 1795-re jelent meg Bécsben.) 65. Ezek közül többet idéztünk a II. B. fejezetünkben. 512