AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1979. Budapest (1981)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Nemeskéri Erika: Cholnoky László pályája

fogott meg, aki megszűnt egy-valaki, egy-ember lenni, aki megszűnt egyén lenni. Eleven, de elhagyott bitanggá lett ember-test voltam csupán, amiben két kósza lélek vett lakást."

25 Nincsen számára más út, mint az irodalomból megélni. Abból azonban nem lehet, ilyenképpen mecénást keres. Valami végletes kétségbeesés íratja meg vele a levelet, amelynek a fogalmazványát hagyatékából idézhetjük; a fogalmazványt, rövidítései feloldása nélkül: ,,M.T. Ú.! Bocsánatot kérek, hogy ismeretlenül bátor vagyok Önt levéllel felkeresni, sőt egy tiszteletteljes kéréssel terhére lenni. Méltóztassék meggyőződve lenni, hogy csakis a kényszerítő körülmények adják meg a hozzávaló bátorságot, minthogy azt is a különös körülményekkel vagyok bátor menteni, hogy nem személyesen adom elő ezt a tiszteletteljes kérésemet, amint az illedelem legelemibb szabályai magukkal hoznák, hanem levél útján. Hogy M.T.Ú.-nak értékes idejét és becses türelmét hiábavalóságokkal ne raboljam, bátor vagyok kérésemet már most, a legnagyobb tisztelettel előadni. Legyen olyan kegyes, hogy M.T.ú. engemet nagy bajomban megsegíteni és nekem 30 krónt küldeni. Teljesen átérzem, minő abszurdnak, mily indoklatlanul tolakodónak tűnhetik föl N. előtt ez a kérésem. Hogy azonban rámnézve az első percben bizonyára kedvezőtlen nézetének megváltoztatására kísérletet tehessek, vagyok bátor N-t nagyb. tiszt, megkérni, hogy légy. kegy. az alábbiakat jóindulatú figyelemmel elolvasni. Az első, ami nekem a bátorságot ehhez a desperat kéréshez megadta, az N. közismert jósága. Nem is egy, hanem több embertől tudom, hogy N. nem zárkózik el, ha szegény emberek megsegítéséről van szó. A második pedig az tudat, hogy legközelebbi hozzátartozóimmal, a nővéremmel, az édesanyámmal, és a sógorommal közeli ismeretségben méltóztatik lenni, és így ha N. személyes ismeretségével nem dicsekedhetem is, megmarad számomra a remény, hogy legalább a létezésemről tudomással méltóztatik bírni. Az ok pedig N. ú. amiért ezt a T. kérést kénytelen N-hoz juttatni, nagyon szomorú. Újságíró és író vagyok, de mint újságírónak most nincs fix állásom, mint írónak pedig, akárcsak a legtöbbnek a mai viszonyok között olyan rosszul megy a dolga, hogy szinte ízléstelen is volna elpanaszolnom. Hozzá még tönkretett idegzetű, beteg ember vagyok, sokszor hetekig nem vagyok képes nemcsak szellemileg, de még fizikailag sem dolgozni. Végtelenül természetes volna N-nak az a kérdése, hogy ilyen kéréssel miért nem fordulok hozzám közelebb eső emberekhez ? Méltóztassék azonban megengedni, hogy ezt illetőleg is felhozhassak valamit mentségemre. Az Újságírók Segítőegyesületei, így a Bp. Újs. Egyesületének segélyalapja, azután a M. I. S. és végül a székesfőváros gyorssegély alapjának irodalmi és művészeti osztálya már régebben segített rajtam, ezekhez tehát nem fordulhatok többé ilyen kéréssel. A lapoknak, amelyeknél dolgozni szoktam, majdnem túlnyomóan előlegben vagyok és a nyomorúságos, beteg mivoltom miatt képtelen vagyok azt az időt kiböjtölni, amely alatt 25. Epeira diadema című novella; a Bertalan éjszakája című kötetben, Bp., 1918. 619