AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Petőfi Sándor és a magyar irodalmi múlt („Széphalmon" c. versének értelmezése)

dúlás hangoztatásáig. A keserű befejezés egyben a keserűség kiírása önmagából, ahogy A majtényi síkon című költeményben is kifejezte ezt a magatartást : ,,elmondtam legszörnyűbb Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet." (1847. május 30.) Ebben a versben fordított a sorrend, előbb a könnyek jönnek, és csak ezután az átokkal fölérő befejezés: ,,Ha gyermekem lesz, Ki arra készül, Hogy néked éljen: Ide fogom vezetni E sírhalomhoz . . . buzdításul." Hogy PETŐFI ezzel a szarkasztikus verssel valóban kiírta önmagából a — jogos — elkeseredést, azt A munkácsi várban című, a következő napról, azaz július 12-éről keltezett költeménnyel bizonyíthatjuk. Bár ZRÍNYI Ilona sorsa (mint RÁKÓCZI Ferencé) lehetőséget adna hasonló hangulatú vers megalkotására, itt csak a lelket-szellemet pusztító börtönlét riogatja a költőt. A szerkezet — összefoglalva az idáig mondottakat — tehát így épül föl: megszólítás — kérdések — látszólagos válasz (ellentétekkel) — felkiáltás (magyarázattal) — a kert (a feledés) képe — a sír (a nemzet-hálátalanság bizonyítéka) — kérdés — felkiáltás (magyarázattal) — kérdések (magyarázattal) — felkiáltás (magyarázattal) — a fogadkozás (mely tanulság is). A sok kérdés, felkiáltás, a gondolatjelekkel és három ponttal megszakított töprengések a rapszodikus előadásmódra utalnak. Kiváltképpen figyelemre méltó a befejezés írásképi megoldása. A rövid tagmondatokat kettőspont osztja szimmetrikus részekre, de így egyben a csattanó előkészítése is megtörténik. A zárósorba gyűlt össze még egyszer, utoljára minden keserűség. A ,,buzdításul" fájdalmas toldaléka, végkicsengése, szarkasztikus codája a versnek, előtte a három pont kiemelő jelentőségű. Az Életképek közlésében még haragos-indulatos felkiáltójel zárta a költeményt, a végleges szöveg tanúsága szerint költőnk nem érezte a kettős nyomatékosítás szükségességét, és a felkiáltás helyett a gúny lett a lényeges. A csalódottságot ez sem fejezi ki kevésbé, mint az érzelmeket kevésbé palástoló zárás. A költő hangja nem halkul el, csak éppen nem lesz élesebb tónusú; a vers nem egyszavas felkiáltással, hanem csöndesebb-meditatívabb (de ugyanolyan gúnyos) megállapítással végződik. Ennek látszólagos tárgyilagossága, szinte közömbössége alig rejti a költőben dúló érzelmeket. A Széphalmon KAZINCZY Ferenc „borzasztólag szép" pályáját méltatja, de ezen túl a „nemzet-hálátalanság" áldozatairól szól. A Vajda Péter halálára szerzett verstől kezdve, szüntelen foglalkoztatja költőnket ez a téma, megannyi alkalommal új és új változatban kerül elő, míg az 1848-as választások során tapasztalt saját kudarca nem tetőzi be a zaklató-nyugtalanító gondolatokat, amelyeket Az Apostol-ban írt ki magából. KAZiNCZYban is a börtönviselt hazafi a lényeges PETŐFI számára, nem az író, kit kevéssé ismerhetett. (A PETŐFI számára is sokat mondó Fogságom naplója szigorúan 463