AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

III. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - B. Lukács Ágnes: Egy ismeretlen szerző kéziratos munkájának agrár-történeti és népesedési vonatkozásai

Népesedési adatok és javaslóit intézkedések A népességfejlődést általánosságban ,,csigamenésű"-nek minősíti szerzőnk: 10 város 1750. évi népességét FÉNYES Elek Magyarország statisztikájának számadataival hasonlítja össze, illetve párvonalba állítja az 1787-es országos népességszámot a FÉNYES által közölt országos összesen adattal. A nem kielégítő népességnövekedésen ,,. . . azonban éppen nem csodálkozhatunk, ha elgondoljuk mily kevéssé van jelenleg biztosítva föld népünk az éhhalál ellen: melly bizonyos adatok után az 1816/17-diki évben nem több, mint öt, jelesen: Arad, Krassó, Szathmár, Bereg és Biharban, nem kevesebb mint 54 547 embert ragadott el". A népességtömörülésre — ugyancsak FÉNYEStől — népsűrűségi adatokat közöl, illetve a falvak megyénkénti számát adja meg néhány esetben. A konklúzió: az egyes megyék között igen nagy aránytalanság mutatkozik, ami a subsidium kivetés, adóztatás terén feszültségeket teremt. Szerző három kérdés köré csoportosítja az ország népesedési helyzetéről alkotott véleménye tömör summázatát: 1. ,,Van-é Magyar Országon néphiány? és ha van, minő az, általános-ó vagy viszonylagos?" 2. ,,E néphiány pótlására a bérrendszer tágasb alkalmazása, vagy állandó népesítés ígér-e biztosabb 's kedvezőbb eredményt?" 3. „Mik honunkban az állandó népesítés akadályai?" Az általános néphiány létezését az országos átlagban 1 D mérföldre jutó 2285 fős népsűrűséggel indokolja, amely csak mintegy fele a morva- és csehországi, és egynegyede a hollandiai mutatónak. Ugyanekkor viszonylagos túlnépesedés is kimutatható az ország egyes törvényhatóságait figyelembevéve, valamint — különösen — akkor, ha az adózó és a kiváltságos földekre külön-külön számítjuk a népsűrűséget. Itt azonban helytelenül nem a művelés alá vont, hanem a teljes területre vetíti a népességet, a 10 millióból 550 ezernyi kiváltságoltat véve fel. A második kérdésben úgy foglal állást, hogy a fennálló viszonyok között a bérleti rendszer kevésbé célravezető, mert az fejlettebb gazdasági és műveltségi viszonyokat tételez fel, amint írja: a bérleti rendszer akkor lenne hatékony ,,. . . ha puszta tulajdonosaink britt értelmiséggel és erszénnyel, bérlőink pedig angol ügyességgel és becsületességgel bírnának . . .". Az állandó benépesítés — telepítés— marad nézete szerint az egyetlen reális és észzerű megoldás, azonban ennek is számos akadálya létezik; elsősorban a fennálló hűbéri rendszerű gazdálkodás ós a jelenlegi ,,bitang" bérrendszer, ami alatt főleg a birkásoknak átadott pusztai bérletek értendők. Áttekinti — egyszersmind bírálja — az elmúlt korszakok telepítési gyakorlatát az Árpádoktól 1836-ig, levonja a fő tanulságokat és 16 paragrafusból álló telepítési törvényjavaslatot terjeszt elő a puszták benépesítésére, noha tisztában van azzal, hogy erre egyedül a diéta jogosult; sőt azt is világosan látja, hogy munkája szélesebb témakört ölel fel és bővebb tényanyagot mutat be, mint ami a szorosan vett pályázathoz tartoznék: ,,. . . oly dolgokat beszéltünk el terjedelmesen, miknek földerítését szorosan véve az ügy nem kívánja, a' pálya kérdést kitűző testület is nem igényli." (196. p.) 285